Új orosz EU-stratégia kell

Oroszország ugyanis potenciálisan – sok minden. Lehet energiaforrás (számos EU-tagállam számára meghatározó mértékben valóban az is). Lehet gazdasági növekedést galvanizáló piaci és befektetési lehetőség. Lehet meghatározó súlyú külpolitikai partner a globálpolitika nagy kihívásaival szembesülve. Válhat az európai demokráciák stabilitást jelentő szomszédjává úgy, hogy maga is valós parlamenti demokrácia alapjaira helyezi a működését. De ugyanígy lehet konfliktus- és veszélyforrások vég nélküli tárháza is. Gazdasági oldalon az agresszív orosz tőke felvásárlásai akár biztonságpolitikai kérdéseket is felvethetnek, miként az energiaellátásban betöltött szerepe is attól függően gazdasági vagy politikai kérdés, hogyan fest a háttérország. Ha az utóbbit egyre kevésbé hatják át a tényleges polgári demokrácia értékei és intézményei, akkor az „orosz energia”, a terjeszkedő orosz tőke válhat fegyverré is, miközben az ország területén továbbra is jelen van a világ második legnagyobb nukleáris fegyverarzenálja.

A Nyugat mindmáig nem tudta eldönteni, az utóbbiak kivédésére voltaképpen milyen orosz kép is lenne az ideális. A „jelcini recept” kezdetben ígéretesnek tűnt. Akkoriban sokan úgy látták, hogy Oroszország „kellemesen” legyengült. Katonai fenyegetést többé nem jelent, a geopolitikában is „kezelhető”, gazdasági-politikai tekintetben pedig kész lehet követni a nyugati recepteket, vonzó terepet biztosítva az európai gazdasági érdekek számára is. Csakhogy egy idő után kiderült: a központi hatalom gyengülése nem annyira tényleges demokráciát hozott az országnak, hanem növekvő káoszt, helyi politikai és gazdasági kiskirályságok sorát, egyúttal két rémképet is felvetve: az alvilág dél-amerikai típusú intézményesülését a politikai rendszerben, valamint az atomképesség határokon túlra szivárgását. Moszkva brutális fellépése a nemzeti kisebbségek mozgolódásaival szemben aztán további kényelmetlen elemeket hozott a képletbe.

Putyin színrelépése eleinte azért volt sok nyugati fővárosban szimpatikus, mert a hatalmi intézmények működőképességének erősítésével a fenti félelmeket is kezelni látszott. Azonban hamarosan kezdetét vette az energiaárak elszabadulása, azzal együtt az orosz gazdasági öntudat és önbizalom mérhetetlen megerősödése is. Ezzel – a mindezt menedzselő oroszországi politikai és gazdasági elit megítélése szerint – már nem állt arányban a Nyugat által felkínált mozgástér (sőt: szerintük ez éppen hogy még szűkült is a korábbi „orosz érdekszféra” egy részének „nyugati oldalra” történt átállásával). Oroszország ismét központi hatalommá vált, csak éppen nem nyugati, hanem orosz értelemben, az együttműködés helyett az orosz gazdasági és hatalmi érdekek érvényesítésére helyezve a hangsúlyt.

Ez az Oroszország lépett – valójában egyáltalán nem váratlan módon – az oszét- és abházkérdésben augusztusban, és amikor az EU vezetői hétfőn asztalhoz ültek Brüsszelben, azzal kellett számot vetniük, hogy ez az Oroszország lesz jó eséllyel a következő években is a megkerülhetetlen közvetlen szomszéd. Elméletileg persze mindig létező opció marad a hidegháború világához való visszatérés. A gyakorlatban azonban aligha kivitelezhető egy olyan korban, amikor Moszkva többé nem ideológiát exportál, hanem a globális méretekben egyre inkább fogyó energiát, s amikor együttműködése sok esetben – például az iráni kérdésben – a Nyugat számára is létfontosságú.

Mindezek fényében is az a tegnapi EU-csúcs összehívásának egyik fő tanulsága, hogy alighanem fel kell készülni rá: a kínai után egy öntudatra ébredt és gazdaságilag megerősödő orosz államkapitalizmus tartós jelenlétével is számolni kell eztán. Itt az ideje az új európai uniós oroszstratégia kidolgozásának.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője