Ukrajna EU-jövője

Igazából három dolog is akadályozza, hogy Ukrajnát a hajdani keleti „rendszerváltó” államokkal azonos módon kezeljék. Mindenekelőtt: a Nyugat oroszországi viszonya ma sokkal bonyolultabb, mint az volt hajdan a Szovjetunióval. Értelemszerűen sokat számít az is, hogy Ukrajna persze önmagában sem hasonlítható a közép-európai országokhoz. És ténykérdés, hogy ma már az EU sem ugyanaz, mint az egykori EK volt – például újabb tagok befogadását illetően.

De vegyük azokat az érveket, amelyek szerint az Európai Unió alapvető érdeke volna tagsági perspektívát kínálni Kijevnek. Defenzív alapon azért, mert Oroszország szomszédságában Ukrajna válhatna a térség – és talán Európa – kulcsállamává, ha sikerülne politikai rendszerében megszilárdítani az „európai” értékeket, intézményeket. Nem lebecsülendő a stratégiai fekvése (energiaellátási tranzitország) és terjedelmes piaca sem. És mindenképpen sokkal inkább „európai állam”, mint a már sok év óta tagjelölt státust élvező Törökország.

Ezen iskola szerint – a magyar diplomácia is láthatóan ide húz –, ha talán belpolitikai okokból ma nem is lehetne felvállalni az ukrán tagjelöltség nyílt bejelentését, ám kizárni sem szabad semmi olyat, ami egyszer ehhez vezethet. Egy végleges „nem” destabilizálhatja az amúgy is ezer sebből vérző ukrán demokráciát, de legalábbis végleg talajvesztetté tenné az Európa-barát politikai erőket, idővel egyfajta „államszövetséget” vetítve előre Oroszországgal. EU-oldalon nem minden ország osztja egyformán az összes itt említett aggodalmat, de – érdekeik egybeesvén – lényegében kiegészítik egymást az asztal másik oldalán ülőkkel.

Az utóbbiak egyelőre hajthatatlanok. Legutóbb az EU-külügyminiszterek múlt heti avignoni informális találkozóján vált ez egyértelművé, midőn a tagállamok a most keddi EU–ukrán csúcstalálkozóra egyeztették a lehetséges közös platformot. Sok okból azok. Egyrészt adott a változatlanul a szorosabb EU–orosz együttműködést favorizáló – de legalábbis bármiféle elidegenítést kerülni akaró – államok csoportja. Másfelől nem könynyíti meg a helyzetet az ukrán belpolitika sem. A stabilitás riasztó hiánya, a már-már polgárháborús indulatokat felvető mérhetetlen megosztottság, az orosz kisebbség ügye, Szevasztopol és általában a Krím-félsziget használati jogának orosz–ukrán konfliktusa, az országot átszövő korrupció és a jogbiztonság hiánya – megannyi voltaképpen „koppenhágai tagsági kritériumal” ellentétes tényező.

Mindezt fejeli meg általában is a riadalom az ország méretei – no meg nem utolsósorban tetemes elmaradottsága, tőke- és támogatásigénye – láttán, amely miatt elsősorban a legutóbbi bővítésekbe már így is alaposan „elfáradt” régi tagállamok számára bevállalhatatlannak tűnik a honi közvélemény felé egy majdani ukrán EU-tagság lehetőségét is felvetni. Akadnak, akik őszinte „EU-féltésből” sem támogatnának ma egy ilyen fejleményt: az alkotmányos szerződés bukása, a lisszaboni szerződés ellen sikerrel mozgósított euroszkepticizmus térnyerése számukra mind megannyi riasztó jel, amelyek szerintük éppen az integráció mélyítésére, nem újabb „bővítési kaland” bevállalására intenek.

Egy szó mint száz, az unióban ma éppen elegen vannak, akik hitük szerint megalapozottan érzik úgy: ma nincs itt Ukrajna ideje (EU-tagsági szempontból). A gond csak az, hogy az ukrán belpolitikában viszont ma zajlanak azok az átrendeződések, amelyek aztán évtizedekre határozhatnak meg a mainál sokkal kötöttebb irányokat, feltételeket. Alighanem mégiscsak azoknak van igazuk, akik szerint legalább az esélyt meg kellene őrizni. Mert utána esetleg már nem lesz kinek mit ajánlani.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője