Van-e a jegybankoknak stratégiájuk a kiúthoz?

E gyre tarthatatlanabb az az értelmezés, hogy a legnagyobb gazdaságok csak rövid távú pánikkal szembesülnek. Ehelyett nyilvánvalóvá válik, hogy a látványos profitok és növekedés után most konszolidáció és visszanyesés vár a pénzügyi szektorra. A gyengébb bankokat hagyni kell bukni vagy fuzionálni, hogy helyettük erősebb pénzintézetek jöhessenek létre.

A zavarok hatásának különösen ki van téve az amerikai Fed, az Európai Központi Bank és a Bank of England. Ők együttesen több százmilliárd dollárnak megfelelő összegű rövid lejáratú hitelt folyósítottak mind a hagyományos bankoknak, mind a komplexen működő és szabályozatlan „befektetési bankoknak”. Rajtuk kívül sok más jegybank figyeli idegesen a fejleményeket, mert a globális gazdaság gyengülése miatt könnyen találhatják magukat hasonló helyzetben, amikor mindenféle hiteleknél tömegessé válik a törlesztések megtagadása.

Ha súlyos zavarok támadnának a jegybanki mérlegekben, az még nem lenne a világ vége, ilyenre volt már példa a 90-es években. A gazdaságtörténet azonban arra tanít, hogy a jegybanki főkönyvek rendbetétele nem kellemes feladat, mert a hitelvesztésre az intézménynek csak két gyógymódja van: vagy kiinflálja magát a helyzetből, vagy az adófizetők pénzéből tőkét emel. Mindkét megoldás traumatikus élménnyel jár.

A száguldó infláció sokféle torzulást és hatékonyságvesztést okoz. (Azt soha ne zárjuk ki, hogy a központi bankok az inflációt adóként alkalmazzák. A drágulás üteme például hirtelen megugrott tavaly, ez lehetővé, sőt kényelmessé tette a lakásingatlanok árainak korrekcióját.) Ha pedig a szanálást ténylegesen az adófizetők pénzéből kell végrehajtani, az soha nem zökkenőmentes, és elkerülhetetlenül kompromittálja a jegybank függetlenségét.

Itt van emellett a méltányosság kérdése. A pénzügyi szektor – főleg az angolszász világban – rendkívüli profitokra tett szert az utóbbi időben. Az ágazat méreteit elég nehéz megbecsülni, statisztikák alapján feltételezhető, hogy 2006-ban az amerikai vállalati profitoknak mintegy harmadát adták a bankok. A Wall Street és a londoni City cégeinél bevett gyakorlattá váltak a sokmilliós prémiumok, a pénzügyi intézmények pedig előkelő helyre kerültek a 2008-as választások donorainak sorában.

Ha mindez így van, akkor miért kellene az adófizetőknek áll-niuk a pénzügyi szektor szanálásának költségeit? Miért marad ki ebből a kedvezményből az acélipar, az autóipar vagy bármely más ágazat, amelyeket szintén sújtott az utóbbi évek válsága? Ez a kérdés különösen égetően merül fel akkor, ha a szanálás végett a jegybank az „infláció-adó” eszközéhez nyúl, amelynek terhei fölöttébb nagy súllyal hárulnak a szegények vállaira, akik nem tudnak védekezni a megtakarításaikat elolvasztó áremelkedésekkel szemben.

Egy brit közgazdász, Willem Buiter kertelés nélkül azzal vádolta a központi bankokat és a vezető pénzügyminisztériumi tisztviselőket, hogy „lenyúlták” a pénzügyi szektor szabályozási rendszerét. Ez egy nagyon súlyos vád, főleg azon bizonytalanságok fényében, amelyekkel a jegybanki és a pénzügyminisztériumi vezetők mindenütt szembesülni kényszerülnek. Ha azonban az érintett vezetők nem tudnak mit kezdeni a terjedő válsággal, akkor a vád már korántsem látszik olyan szélsőségesnek.

Kérdés tehát, hogy miként másznak ki a válságból a jegybankok? A kulcs az, hogy élesen el kell választani a pánik által sújtott (és emiatt könnyebben kezelhető) pénzügyi cégek sorsát az alapvető gazdasági problémáktól.

A terjedelmét megduplázó pénzügyi szolgáltatói szektor bizonyos fokú visszanyesése természetesnek és normálisnak tekinthető, ezt a subprime válság részint már meg is tette, főleg a roppant homályos derivatív üzletág esetében. Az ágazat további zsugorodása elkerülhetetlen, a központi bankoknak pedig a válogatás nélküli hitelnyújtás helyett a konszolidációt kellene támogatniuk. A szektor méreteinek csökkentése elvileg úgy is végbemehetne, hogy minden intézmény arányosan – például 15 százalékkal – zsugorodik, ez azonban egyetlen ágazatban sem tekinthető tipikus sémának. Ha pedig szuverén alapok jelentkeznek a tőkehiánnyal küszködő cégek megmentésére, akkor hagyni kellene, hogy ezt megtegyék. Nagy, külföldi részvényesek egyébként sem tudnák olyan hatásosan elérni, hogy a jegybankok feltételek nélkül nyújtsanak számukra hiteleket, mint tehetnék azt a helyi tulajdonosok.

Mindezek fényében éppen ideje számba venni a válság lényegét, mert így nyilvánvalóvá válik, hogy a pénzügyi szektorban alapvető eltolódás megy végbe, így nem csak egy spekulációs támadásról van szó. Hosszabb távon a jobb szabályozás része lehet a válasznak, de ez nem panácea. A válság terheinek zömét magának a pénzügyi szektornak és a kötvényeket kézben tartó befektetőknek kell viselniük, különben kevés a remény arra, hogy a jövőben nagyobb felelősséggel viseltetnek majd.

A szerző a Harvard Egyetem professzora, korábban az IMF vezető közgazdásza volt