Vihar előtt

Újabb csontvázak estek ki az amerikai bankrendszer szekrényéből. Röviden, úgy tűnik, kétféle pénzintézeti csoport van. Azok, amelyek a válság tavalyi kirobbanását követően megkezdték a veszteségek leírását, a kockázatos pozíciók felszámolását, és a rövid távon fájdalmas piaci fogadtatást is vállalták. Illetve azok, amelyek inkább lassan, fokozatosan írták le veszteségeiket, és ilyen-olyan műveletekkel megpróbálták azokat kisebbnek láttatni. Utóbbiakról derül ki most – és lehet, hogy a sornak még nincs vége –, hogy önmagukat is becsapták.

A helyzet drámai, soha nem volt még ilyen mértékű veszélye annak, hogy nemzetközi pénzügyi krízis alakuljon ki. A múlt század elejének pénzügyi válságai már a felelőtlen kereskedelmi banki hitelezés miatt alakultak ki, de akkor még alapvetően nemzeti körben működtek a bankok, így a válságok sem terjedtek át. A legutóbbi évtizedek krízisei pedig fejlődő országokat érintettek, így a világgazdaság gerincét alkotó hármas – az amerikai, az európai és a japán gazdaság – nem tört meg. A mostani helyzethez leginkább hasonlót Japánban láthattunk, de az alapvetően az ingatlanpiac által vezetett hitelezési buborék korrekciója és az ezzel együtt járó bankválság nem terjedt át más országokra. Az amerikai helyzet egyedülálló, az amerikai bankok ugyanis szerves részei az európai és ázsiai pénzügyi piacoknak.

Az ingatlanpiaci buborékok veszélye ráadásul az, hogy gyakran bankválságot okoznak, ez pedig évekig tartó kiigazítási folyamatot igényel. A jelzálogpiaci hitelezés szűkülése a gazdaság más ágazatait is érinti, a bankok általában is visszafogják hitelezési hajlandóságukat, így csökken a beruházás és a fogyasztás, esetenként mély recesszió alakul ki, és ez tovább súlyosbítja a gazdaság helyzetét.

Egyelőre azonban azt sem látjuk, hogy mekkora kockázattal néznek szembe az amerikai bankok, a legnagyobb veszély ugyanis nem a jelzálog-hitelezésen elszenvedett veszteség leírása, hanem egy általános bizalomvesztés a pénzügyi szektorban. Ez lelassítaná a gazdaság vérkeringésének számító bankrendszer működését, az esetleges csődhullámról nem is beszélve, tekintve, hogy a bankok általában jelentős részben támaszkodnak az egymástól történő forrásszerzésre. A bankközi pénzpiac működésének megakadása ezért több, amúgy egészséges bankot nehéz helyzetbe hozhat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a nemzetközi bankhálózat kialakulásával sokszor nem is ismerik egymást az üzletkötők, az üzletelés lehetőségét a kockázatkezelési osztályok engedélye biztosítja. Ilyenkor szoktak kiderülni azok a lyukak a kockázatkezelés rendszerében, amelyek egyébként is megvoltak, csak normál üzemmenetben nem okoztak feszültséget. Ez az áttekinthetetlen helyzet adja az alapot ahhoz, hogy a kezdeti óvatos lépések után a veszteségek halmozódásával pánikhangulat alakul ki.

A hitelből finanszírozott fogyasztói magatartás, illetve az itthon is oly népszerű, növekedésbarátnak mondott jegybanki politika csődje fontos tapasztalatokkal szolgálhat itthon is. A magyar lakosság ráadásul szintén a hitelkínálat szűkülésével szembesülhet rövidesen, nemcsak a dráguló banki források, hanem a várhatóan szigorúbb hitelbírálat miatt is. A hazai lakosság azonban évi 800-1000 milliárd forint összegű hitel elköltéséhez szokott hozzá, ez 7-8 százalékos jövedelemarányos likviditásszűkítést jelenthet. A lakossági hitelezés lassulása, úgy tűnik, az idén megkezdődik, így viszont a hazai bankoknak nemcsak az amerikai pénzügyi válság következményeivel, de a hazai hitelállomány minőségi romlásával is szembe kell nézniük. Véget ér tehát egy aranykor nemcsak a tőkepiacokon, de a bankszektorban is, s ennek lehetnek, lesznek még vesztesei.

A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza