A hurrikán szeme

Szeptember végén, amikor az amerikai képviselőház először tárgyalta a 700 milliárd dolláros mentőcsomagot, én egy havannai kocsma teraszán szürcsöltem az italomat. Közben persze be-benéztem a televízióra, amelyet akkor kivételesen nem a sportcsatornára állítottak, így élőben követhettem az eseményeket. Amikor aztán megszületett a képviselők elutasító döntése, és zuhanni kezdett a részvénypiac, szinte percre pontosan rá leszakadt az ég is. Nem szokatlan ez arrafelé: amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is áll az eső. Beljebb húzódtam hát, de a felhőszakadás olyan heves volt, hogy a víz hamarosan beszivárgott az utcáról, és elöntötte a kocsmát is. Csoda-e, ha a magamfajta újságíró rögtön a mindent elsodró válságra asszociált az efféle „égi” jelekből?

Az időjárásra vonatkozó hasonlat amúgy nem csak nekem jutott eszembe. A minap a CNBC televízió meghívott vendége a mostani krízist egy olyan hurrikánnal írta le, amelynek a legpusztítóbb részén túl vagyunk, már csak az eső esik. Véleménye szerint az amerikai vállalatok szilárd alapokon állnak, és a bizalom helyreállásával a jövő év második felétől ismét kisüt a nap. De még ha igaza is lesz: mi vár ránk utána?

Az egészen nyilvánvaló, hogy semmi sem maradhat úgy, mint eddig volt. Hiszen a történtek nyomán még a szabadpiac legelszántabb hívei közül is sokan önkritikát gyakoroltak. Alan Greenspan, akire a világ korábban nagy csodálattal tekintett, múlt heti kongresszusi meghallgatásán elismerte: „Tévedtem, amikor abban hittem, hogy a saját érdekük szerint működő bankok mindent megtesznek részvényeseik védelméért.” Ha nem lenne ilyen súlyos következménye, akár megrázó emberi történetnek is tarthatnánk, ahogy a 82 éves szakember – aki 18 és fél évig állt a Federal Reserve élén – eddigi munkásságáról ítéletet mondott: „Hibás az a modell, amelyről azt tartottam, hogy meghatározza a világ működését.”

A neoliberalizmust temető, kárörvendő kommentárokban persze nincs hiány, ugyanakkor egyelőre igen kevés szó esik arról, milyen is lesz az új modell. Ez természetes, hiszen a tűzoltás közben az ember még nem arra gondol, milyen lesz a leégett ház új tapétája, bútorai. Az mindenesetre már most látszik, hogy az új világrend a nagyobb állami beavatkozás felé tart, akár szigorúbb törvények, akár támogatások, akár közvetlen tulajdonszerzés formájában.

Ami a szabályozást illeti, a változások – amelyek a mostani krízist is javarészt megelőzhették, vagy legalábbis tompíthatták volna – elkerülhetetlenek. Az értékpapír-kereskedők, a hitelminősítők és az újonnan kifejlesztett, származékos termékek nagyobb átláthatósága, erősebb felügyelete, a fedezeti alapok megregulázása, a túlzott kockázatvállalást visszaszorító prudenciális követelmények előírása indokolt. A pénzügyi ágazat most folyó konszolidációja azonban tovább mérsékli a versenyt: hatalmas lobbierejű, nehezen átlátható behemótok jöhetnek létre, amelyek esetleges bukása még nagyobb bajt idézhet elő. Az állami mentőcsomagok ráadásul azt üzenik a cégvezetőknek: a felelőtlen gazdálkodás következményeit meg lehet úszni. De nem vagyok túl optimista az állami tulajdon várható előretörését illetően sem. Vajon mitől működtetnék jobban, hatékonyabban az állami menedzserek a kivásárolt pénzintézeteket, vállalatokat, mint a részvényeseiket megtévesztő vezetők?

Mindezek alapján úgy vélem, a CNBC előbb idézett kommentátora tévedett, amikor a vihar elvonulását jósolta. Az eddigi és a várható intézkedések átmenetileg helyreállíthatják a bizalmat, de egyben az újabb krízis lehetőségét is kódolják. Ha ki is süt a nap, és el is áll a szél, az lehet, hogy csak a hurrikán szeme lesz, amely után jön az újabb pusztítás.

Nem tudom, hogy végül milyen lesz az új világrend, de akik most a ló túloldalára esve az állam mindenhatóságától remélik a megoldást, valószínűleg nagyot fognak csalódni. És ennek belátásához még csak nem is kell Kubába utazni.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője