Be kell tömni az amerikai pénzügyi rendszer lékeit

Az amerikai pénzügyi intézmények, amelyek 2008-ban csődbe mentek – vagy amelyek állami segítség nélkül jutottak volna ilyen sorsra –, azért kerültek bajba, mert híján voltak a saját tőkének. Nem azért váltak forráshiányossá, mert soha nem is volt saját tőkéjük, hanem azért, mert a korábbi évek során a bőséges nyereségükből túl sokat fizettek ki a részvényeseknek, később pedig túlzott mértékben finanszírozták a működésüket hitelekből. Ha nem lesz további szigorítás a bankok és más intézmények minimális tőkeigénye tekintetében, akkor a mostanihoz hasonló válságok bármikor visszatérhetnek.

Az angolszász pénzügyi intézmények arról voltak ismertek, hogy magas osztalékot fizettek. Európai nézőpontból egyszerre volt bámulatos és ijesztő az osztalékéhség és a rövid távon elérhető teljesítmény iránti várakozás. Különösen a befektetési bankok voltak híresek az alacsony sajáttőke-szintjükről. Míg egy normál bank esetében a saját tőke és az eszközök aránya legalább 7 százalék volt, a befektetésieknél a megfelelő mutató átlaga 4 százalékon állt.

A saját tőke hiánya nagyrészt a „korlátozott felelősség” koncepciójából eredt, amely erősen ösztönözte a túlzott tőkeáttétel alkalmazását. A saját tőke hiányában a részvényesek hajlottak arra, hogy szerencselovagokat szerződtessenek a korlátolt felelősségű cégeik menedzselésére, akik eleve tudták, hogy a tulajdonosok nem arányosan vesznek részt a kockázatok viselésében. A pozitív kockázatokat így sikerült egyértelműen nyereséggé kovácsolni, a negatívok hatását pedig a tőkerészesedés mértékére lehetett korlátozni. A részvényesek teljes saját vagyona iránti kártérítési igényeket eleve elhárította a korlátozott felelősség koncepciója, emiatt a bankok hitelezői és a kormányok végül kénytelenek voltak viselni a veszteségeket. Amerika mostani válságát így döntően az váltotta ki, hogy egyrészt minimalizálni akarták a műveletekhez igénybe vett saját tőkét, amellyel szemben erős késztetés állt fenn a pozitív irányú kockázatok maximális kihasználását célzó hazardírozásra.

Elméletileg azt a hitelező bankoknak és a kormányszerveknek is látniuk kellett, hogy mekkora pótlólagos kockázatokat jelent az, ha egy cég magas tőkeáttételen alapuló stratégiát választ. A hitelezőknek ilyen esetekkel szemben magasabb kamatok felszámításával, a hatóságoknak pedig magasabb adókkal vagy illetékekkel kellett volna védekezniük. Ez az elmélet azonban nem vág egybe a valósággal. A kormányok nem alkalmaznak alacsonyabb adókat a tőkejövedelmekre, mint a kamatbevételekre, a hitelezők pedig nem honorálják, ha valamely ügyfelük nagy sajáttőke-aránynyal működik. Ez az oka annak, hogy a pénzügyi intézmények számára a saját tőke kétszer anynyiba kerül, mint a kölcsöntőke, és ez az, amiért az előbbi arányát minimálisra akarják szorítani.

A korlátozott felelősség érvényre juttatása nemcsak a Wall Street intézményét alakította át kaszinóvá, hanem az utca emberét is szerencsejátékokra késztette, mert a lakástulajdonosok felelőssége is a saját ingatlanukra volt korlátozva. Ha például alacsony jövedelműek hitelt vettek fel lakás vagy ház vásárlására – gyakran a vételár 100 százaléka erejéig –, akkor csak az adott ingatlanra volt érvényesíthető a jelzálogigény, anélkül hogy más vagyontárgyra vagy jövedelemre igényt támaszthatott volna a hitelező. Így a hitelből építkezők védve voltak az ingatlanárak esésének kockázatával szemben, míg az ellenkező irányú mozgás idejére vagy eshetőségére jelentős nyereséget remélhettek. Emelkedő árak tehát nyereséget hoztak, csökkenésük esetén pedig egyszerűen átadhatták a lakáskulcsot a banknak. Ez volt az amerikai „subprime” válság alapja.

A krízis azért terjed tovább, mert a bankok körében hiányzott a kockázattudatosság. A jelzálog-hitelezők a követeléseik egy részét megtartották saját könyveikben, de egy jelentős részét nagy tételekben eladták befektetési bankoknak, „ingatlannal fedezett értékpapírok” formájában. A befektetési bankok ezeket elegyítették más eszközökkel fedezett értékpapírokkal, amelyeket az egész világon terítettek, akik pedig megvették, azok a tetemes hozamok reményében figyelmen kívül hagyták a kockázatokat. A látszólag biztosítékokkal fedezett értékpapírok vevőit gyakran félrevezették a hitelminősítő intézmények, amelyek – lévén magánvállalatok – azokból a jutalékokból éltek, amelyeket a vizsgált cégektől vagy intézményektől kaptak, és amelyeket így nem tudtak kockázatok nélkül leminősíteni.

Mindez magyarázatot ad arra, miért tartott évekig a látványos növekedés az USA-ban a nullára levitt háztartási megtakarítási ráta mellett, és a külföld miért volt hajlandó finanszírozni a folyó fizetési mérleg 5 százaléknál is magasabb hiányát. Ennek az időszaknak most vége szakadt, és az USA-nak alapvető reformokat kell végrehajtania, hogy megállítsa a tőke elfolyását, illetve helyreállítsa a bizalmat. Ha pedig ezt meg is tenné, értékpapírokat akkor is nehezen tud eladni szerte a világban. Az amerikai háztartásoknak ezért meg kell tanulniuk a fogyasztás és az ingatlanspekulációk helyett a felhalmozást. Amerika előtt a stagnálás fájdalmas évtizede áll.

@ www.project-syndicate.org