Európai kiútkeresés

Az amerikai bankválság európai „begyűrűződésének” mindenesetre máris számos tanulsága van. Mindenekelőtt igazolta az idő azokat, akik már hónapok óta mondogatják, hogy Európában a krízis igazi próbája az lesz, ha a határokon átnyúló szolgáltatásokat folytató nagybankokat is eléri. Esetükben ugyanis sajátos dilemmát jelent, hogy miközben például a kétes kinnlevőségek felvásárlása nemzeti költségvetési feladat, a több országban működő bankoknál nehéz megállapítani, mekkora az a méltányos rész, amely a teherviselésben az egyes országokra jut.

Nicolas Sarkozy francia elnök a múlt héten a háttérben megpendítette ugyan egy 300 milliárd eurós „európai bankmentő alap” létesítését, de az ötlet azonnal zajos elutasításra talált Berlinben, ahol tartottak tőle, hogy a német befizetés tenné ki az „alap” oroszlánrészét. Így alapvetően két út maradt nyitva. Az egyik a nemzeti garanciavállalás, esetleg valamilyen fokú kivásárlás. A másik az első nagyobb nemzetközi bank (a Fortis) esetében alkalmazott radikális megoldás: a holland ág – lényegében a hitelintézet feldarabolását jelentő – államosítása.

Mindkét recept problémákat vet fel. A közvetlen nemzeti beavatkozások esetében az EB számára jelent fejfájást: vajon az intézkedés kimeríti-e a meg nem engedett állami támogatás kategóriáját. Az egységes piac alapvető átláthatóságának és a működési feltételek egyenlőségének a biztosítása ugyanis változatlan bizottsági prioritás. A másodikat – a Fortis feldarabolását – szakmai körökben a bankok „balkánizálásának” minősítik, ami rövid távon megkönnyítheti a helyzet kezelését, de szembemegy a nemzetközi gazdasági és pénzügyi folyamatok logikájával, végső kihatásában pedig a gazdasági nacionalizmus gerjedését idézheti elő.

Ha viszont a döntéshozók szembenéznek e tényezőkkel – tehát, hogy a közös alap felállítása megbukik a teherviselés kérdésén, a túlzottan radikális nemzeti beavatkozás versenyt torzíthat az egységes piacon, a nemzetközi intézmények „nacionalizálása” pedig hosszabb távon lehet káros –, akkor nem sok választásuk marad. Ennyiből nem is nagyon lehetett sokkal többet várni a hét végi „G4-csúcstól”, mint ami létrejött: a mentőintézkedések továbbra is nemzetiek maradnak, csak éppen a jövőben még többet egyeztetnek. A tartós és tényleges megoldáshoz azonban mindez kevés. Miként arra a múlt héten Barroso bizottsági elnök rámutatott: elkerülhetetlenek hosszabb távra szóló európai intézkedések is. Jobban kell szabályozni az európai pénzügyi szolgáltatásokat, európai szinten erősíteni szükséges a felügyeletüket, miközben nem szabad lelassítani a gazdasági szerkezeti reformokat sem. Az európai válság ugyanis a tagországok többségében csak elhanyagolható mértékben kapcsolódik a közvetlen amerikai okhoz – az átmeneti ingatlanpiaci boomra alapozó felelőtlen hitelkibocsátáshoz –, sokkal inkább a közvetett hatások okoznak most gondokat. Egyfelől a hitelforrások befagyása, másfelől és főként: a bizalom összeomlása. Azaz az intézkedések részben „piacpszichológiai” szempontból kell hogy hassanak.

Mindehhez súlyosbító tényezőként társul az európai gazdasági növekedés drámai lelassulása, számos országban a munkanélküliség megugrása vagy az ipari termeléskibocsátás zuhanása. Márpedig a bankmentő nemzeti beavatkozások fedezetét – akár egyeztetettek, akár nem – Európában is meg kell termelni valakinek.

Nem nehéz megjósolni, hogy különösen nehéz csúcstalálkozó elé néznek az állam- és a kormányfők a jövő héten Brüsszelben: hiteles európai üzenettel kellene reagálniuk, miközben a körülmények nyomására még hangsúlyozottabban nemzeti vezetőkként érkeznek a belga fővárosba, mint tán máskor. Nem lesz könnyű összeegyeztetni a kettőt.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője