Ha veszélyben vannak a betétesek, akkor veszélyben a fél ország!

Válság van! Nemcsak Amerikában és nemcsak a jelzálogpiacokon, hanem a világ egész pénzügyi rendszerében. És miután a globalizált világunkban minden mindennel összefügg, a pénzügyi rendszer a gazdaság egészét átszövi, ezért ki lehet, ki kell jelenteni, hogy az egész világgazdaság beteg! Nincs olyan ország, nincs olyan régió, és nincs olyan szektor, amely képes lenne teljesen függetlenedni e problémáktól.

Ilyen helyzetben igenis kell, hogy az egyes államok, nemzetközi közösségek aktív szerepet vállaljanak e válság megoldásában! Méghozzá, ha lehet, akkor összehangoltan. Hiszen ez mindenkit érint: ha összeomlik például a bankrendszer, az nemcsak a bankárokat és a bankok tulajdonosait, hanem valamennyi számlavezető állampolgárt és vállalatot (azaz mindenkit) érint. És ha e válságot nem sikerül megfelelően kezelni, akkor nemcsak a pénzügyi rendszer, hanem az egész világgazdaság komoly visszaeséssel néz szembe (ennek első tüneteit már érzékeljük).

Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogyan célszerű beavatkozni a folyamatokba. A bankrendszernél maradva, a probléma kettős: egyrészt biztosítani kell a bizalomvesztés miatt összeomlott likviditást a bankközi piacon, másrészt meg kell előzni a betétesek bizalmi válsága eredményeként előálló lakossági rohamokat a készpénzért. Az előbbi megoldása egyértelmű. Az utóbbi már érdekesebb kérdés, mert ezen akár azonnali pénzköltés nélkül is lehet segíteni. Érdekes az ír példa, legalábbis rövid távon, azaz hogy az ír állam garantál minden bankbetétet. Kár, hogy az EU nem egységesen lépett e kérdésben… Így Dublin azonnali kormánypénzek bankokba pumpálása helyett gyakorlatilag az újonnan beáramló betétesi pénzekkel oldja meg az ír bankrendszer likviditási problémáját (azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyben generál egy másik problémát, ahonnan ezek a pénzek eljönnek). Ha sikerült volna az EU-nak e kérdésben egyszerre lépni, akkor még az ilyen pénzáramlások jelentette veszélyeket is el lehetett volna kerülni… És ha mindez nem elég, akkor a következő kérdés, hogyan célszerű állami pénzeszközökkel beavatkozni. Ha már elköltünk milliárd eurókat, dollárokat (és egy perc kétségem nincs, hogy majd forintokat is), legalább minimalizáljuk a veszteségeket. Ha tőkésítjük ezen összegeket, azaz az államok a pénzükért cserébe tulajdoni hányadokhoz jutnak – amit piachívő emberként nehezen írok le, de most azt gondolom, hogy nincs más megoldás –, akkor legalább az esélye megmarad annak, hogy pár év múlva, ha „kitavaszodik” a piacokon, jó áron lehessen ezeket a kényszerbefektetéseket értékesíteni.

E válság nem ismer ország- és iparági határokat, de azért nem szabad teret engedni valamennyi iparági lobbi kérésének! Az egyes tevékenységek, iparágak elvárt hozamai többek közt azért is különböznek, mert kockázatuk is különbözik, ennek következménye egy ilyen válsághelyzetben, hogy ugyan eltérő mértékben, de szinte mindenkit kedvezőtlenül érint. Mindez nem jelentheti azt, hogy e válságmentő gépezetnek egyformán kell támogatnia minden szektort (ami egyébként egy fair megoldásnak tűnhet a hétköznapi emberek számára), mert akkor túlságosan elszakadunk a piaci mechanizmusoktól, és sodródunk vissza egy olyan rendszer felé, melyet régiónk közel két évtizede már maga mögött hagyott… Egy szó mint száz, igenis fájdalmas periódus jön, még a magyar gazdaságnak is, merthogy válság van.

Nem fogunk 3-3,5 százalékkal növekedni, ahogy azt terveztük, sőt: akár nálunk is beköszönthet a recesszió!

Ebből következően nem csökkennek majd olyan mértékben az adó- és járulékterhek, ahogy vártuk. Sőt lehet, hogy nemzeti bajnokokat kell majd megsegíteni. Mert ha veszélyben vannak a betétesek, akkor veszélyben a fél ország! Ha tetszik, ha nem, ez az igazság…

A szerző a Sal. Oppenheim Bank igazgatója