Versenyképességi dilemmák: Mohács vagy Trafalgar?

Vállalatokkal foglalkozó közgazdászokként szívesen olvassuk a társadalomtudománnyal foglalkozók, történészek, szociológusok, jogászok írásait és elemzéseit. A mohácsi csata idején – ma így mondanánk – a globalizáció egyik első megjelenése (nagy földrajzi felfedezések) nyomán gazdaságilag és politikailag is átrendeződés zajlott Európában, amelyről, úgy tűnik, az akkori hazai elit kevéssé vett tudomást, és még kevésbé tudott a kényszerítő körülményekkel mit kezdeni. Diplomáciai ballépések, felkészületlenség, kevéssé kompetens hadvezetés – e tényezők közrejátszhattak a mohácsi vészben. A globalizáció mai jelensége a felkészüléshez, az informálódáshoz és tanuláshoz remek eszközöket ad.

Paul R. Krugman kapta az idei közgazdasági Nobel-díjat. Többek között azokért az eredményekért, amelyekkel az új gazdaságföldrajz és az új kereskedelemelmélet kidolgozásához hozzájárult. A közgazdászok közül Krugman az egyik, akit versenyképességi kutatásaink szempontjából is kiemelkedőnek tartunk. Az új gazdaságföldrajzra vonatkozó gondolatai és eredményei párhuzamba állíthatók az eltérő megközelítéssel dolgozó Michael E. Porter klaszterekre vonatkozó eredményeivel: a helyszín meghatározó a gazdasági eredményesség szempontjából. A sikeres klaszterek hosszú távú, a gazdasági és nem gazdasági szereplők sajátos érdekeit öszszehangolni tudó együttműködés nyomán, helyi vagy központi kormányzati rásegítéssel alakultak ki. A helyi és központi kormányzatok szerepe az egyre liberálisabb világgazdasági térben nem tűnik el, paradox módon felértékelődik – állítja Porter. Ez a gondolat a közgazdaságtan legújabb gazdaságinövekedés-elméleteiben is megjelenik: az intézményi tényezők (pl. törvények, normák, értékek, állami szervezetek és működésük) befolyással vannak a makrogazdaság teljesítményére. A gondolat nem új, a közgazdaságtan gondolatrendszerével összhangban álló, modellszerű kifejtése jelenti újdonság értékét, ahogyan Daron Acemoglu közgazdász munkáiban olvasható.

Mi következik ebből a versenyképesség alakítására? Amennyiben a „nekünk Mohács kell” szállóigével jellemezhetjük magunkat, akkor az, hogy ha majd a helyzet (válság) lesz, akkor foglalkozunk az üggyel. (Hány helyet kell még visszacsúsznunk a nemzetközi versenyképességi rangsorokban, hogy ne Pató Pálként viselkedjünk?) Az ilyen helyzetkezelés vezet oda, ami a Deloitte által közzétett regionális top 500 vállalatról szóló munkában olvasható. A kelet-közép-európai régió legnagyobb vállalatvezetőinek egyik kritikája kormányzataikkal szemben: „A politikusok keveset tudnak tenni a vállalatok működési feltételeinek a javítása érdekében, és amikor a kormányzat beavatkozik, valószínűleg még roszszabbá teszi a dolgokat.” Pedig ez nagy baj, hiszen szűk keresztmetszetekként olyan területeket jelölnek meg a különböző országokban dolgozó felső vezetők, amelyeknek leküzdésében kormányzati szerepvállalásra, választási ciklusokat átívelő következetes szerepvállalásra lenne szükség. Egybecsengő véleményük, hogy a régiónkbeli további növekedés korlátját jelenti a logisztikai infrastruktúrák rossz minősége és inkompatilibitása, a munkaerőpiac sajátosságai a (roszszul képzettek arányának növekedése, az idős munkavállalók távolmaradása stb.), ezenkívül az oktatás ügyét (hibás képzési struktúra, a minőségre törekvő általános és szakmai oktatás visszaszorulása) emlegetik. Az adórendszerrel kapcsolatos kritikájuk nem elsősorban az adókulcsok mértékére, hanem arra vonatkozik, hogy a rendszer kiszámíthatatlan, és évről évre, sőt év közben is változik. Ismerősen csengő problémák, ugye? Intézményi jellegűek, s közvetlenül befolyásolják a versenyképességet.

Anglia számára a napóleoni háborúk egyik fényes csillaga az 1805-ös trafalgari ütközet. A csata elején Nelson admirális vezérhajója a következő üzenetet küldte csatahajóinak: England expects, that every man will do his duty – Anglia elvárja, hogy mindenki tegye a kötelességét. Angolok és angolt tanulók számára szállóigévé vált ez a mondat. Ismereteink szerint Angliában 1799-ben, a napóleoni háborúk miatt szükségessé vált kiadások fedezésére vezették be a minden állampolgárra kiterjedő adórendszert, amely aztán megmaradt. Talán az adófizetők úgy élték meg több évvel a bevezetését követően, hogy a közpénzeket az ő érdekükben használták fel, s közrejátszhatott az is, hogy úgy emlékezhettek e nehéz időkre, amikor „mindenki tette a kötelességét”.

Elvárhatja-e Magyarország is, hogy mindenki tegye a kötelességét? Reméljük, igen. De csak akkor, ha végre azok is kötelességüknek érzik a cselekvést, akiken múlik, hogy a problémák közismert volta ellenére sok éve nem történnek lépések a megoldás irányában.