Az EU-integráció határai

Sokatmondó, hogy tíz héten belül a harmadik EU-csúcstalálkozót tartották a múlt héten Brüsszelben. Kettő alapvetően pénzügyi, gazdasági kérdésekkel foglalkozott, és már most tudni lehet, hogy a decemberi uniós csúcson is téma lesz a lassuló gazdasági növekedés kezelésének mikéntje. Jól látható, hogy bár mindenki arra számított: a második fél év fő kérdése az energia- és klímacsomag lesz, a külső körülmények változásával nagyobb súllyal került előtérbe a pénzügyi-gazdasági problémakör. Vele pedig egy régről ismert dilemma: vajon az EU-integráció eddig elért mélysége és eszközrendszere ad-e egyáltalán módot alapvető gazdasági kihívások érdemi kezelésére? Ha pedig nem ad, készek lehetnek-e a tagországok a jelenlegi keretek szélesítésére?

Az EU ugyanis – elődszervezeteinek (Közös Piac, EGK, EK) léte óta – sajátos tudathasadásban vergődik. Nevezetesen, hogy bár elsősorban gazdasági természetű összefonódásról volna szó, azonban éppen gazdasági tekintetben a tagok nemzetgazdasági hatáskörben tartották a legfontosabb döntéshozási jogosítványokat (leszámítva a jól ismert és valóban nagy jelentőségű kivételt, az euró bevezetését, ez azonban a tagoknak csak egy részét érinti, és esetükben is csupán a monetáris intézkedések közösségiesítésére szorítkozik).

Voltaképpen a sokat emlegetett, az EU versenyképességét vezető pozícióba lavírozni akaró „lisszaboni stratégia” is azért szenvedett idáig jobbára kudarcot, mert nem létezett közösségi kompetencia végrehajtásának a kikényszerítésére. A hagyományos gazdaságpolitikai eszközök vonatkozásában – ilyen a fiskális vagy a foglalkoztatási politika – ugyanis ma még sokszor az a képlet, hogy a tagállamok vezetői csúcstalálkozóikon megállapodnak bizonyos irányokban, majd hazamenve ugyanezt már nem bontják le nemzeti lépésekre, mivel szembesülve annak lehetséges honi (költségvetési, politikai stb.) árával, inkább kitérnek, behódolva a hazai (nemzeti ipari, szakszervezeti, választói) ellennyomásnak.

A pénzügyi válságkezelés legelső napjaiban a fenti képlet látszott ismétlődni: a tagországok egyeztettek, majd ki-ki ment a saját feje után, és egyoldalú intézkedéseket hoztak. Csakhogy a pénzpiac nagyon hamar visszajelzett, méghozzá negatívan: az egyéni lépések nem állták útját a helyzet rohamos romlásának. Erre csak akkor került bizonyos fokig sor, amikor végül tizenötös, majd utóbb huszonhetes körben egységes intézkedéscsomagokat is bejelentettek. Ezt látva vetik fel mind többen, hogy most a reálgazdaságra átterjedő válságtüneteket is hasonló – közösségi – módon kellene kezelni.

E ponton válhat a jelen válság a létező integrációs keretek egyfajta tesztjévé is. Mert ha bebizonyosodik, hogy a gazdasági válság csakis érdemibb közösségi fellépés mellett menedzselhető, ez rávezethet arra, hogy a szuverenitásmegosztást a szűkebben értelmezett gazdaságpolitika területére is hasznos lehet valamilyen fokig kiterjeszteni. Előre látható, hogy mindez nem megy majd helyi ellenállás nélkül. A hagyományos angolszász politika például nem véletlenül keres inkább EU-kereteken túlmutató – nemzetközi, globális – megoldási mechanizmusokat, amelyekben továbbra is inkább dominánsan nemzeti, brit maradhat, szemben egy brit–uniós pozícióval. Csakhogy nem minden tagországnak áll egy „London City” a háta mögött: a többség joggal érezheti magát sebezhetőbbnek, és nem lehet kizárni idővel a hajlandóságot egy szorosabb együttműködésre, még ha netán szűkebb körűre is.

Az egész EU-integráció története voltaképpen problémák megoldásának a történetét, az ezekre kihordott intézményi válaszok sorát is jelenti. Érdekes lesz megfigyelni, mit eredményez majd középtávon az, amit ma a harmincas évek óta megért legsúlyosabb pénzügyi válságként emlegetnek. EU-szinten is.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője