Úton az euró felé

Feléledtek az euró bevezetése körüli viták, a válság nyomán felerősödött azok hangja, akik a mielőbbi csatlakozást szorgalmazzák. Többen odáig mentek, hogy soron kívüli csatlakozási kérelmet kellene benyújtanunk, ennek realitását azonban szertefoszlatta az unió egyértelmű elhatárolódása. Az alapvető pró és kontra érvek nem sokat változtak, csak más megvilágításba helyezte azokat a globális krízis begyűrűzése. Korábban is hangoztatták elemzők, hogy a közös valuta stabilitást nyújthatna a külső sokkokkal szemben, ezekről azonban a nagy többségnek elképzelése sem volt. Októberben viszont a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, pontosan mit is jelentenek. A belépési szándékunk tehát világos, de lássuk, hogyan állunk a konvergenciakritériumokkal!

Bár nem a legnehezebben teljesíthető feltétel az árfolyamra vonatkozó, mégis vegyük előre, mert technikai értelemben csak ezen a ponton múlik, hogy nem tudjuk nagyon rövid időn belül a közös pénzt bevezetni. Az eurózóna előszobájaként emlegetett ERM II árfolyamrendszerben legalább két évet kell eltölteni, és ez, ha most rögtön csatlakozunk, akkor is csak 2010 végére telne le, és akkor még meg kellene várni a szükséges adatok beérkezését, feldolgozását, elbírálását. Mindezek miatt a 2011-es csatlakozás – hacsak nem egy eddig példa nélküli, számos adminisztrációs többletterhet és kockázatot magában hordozó évközi időpontot tűznénk ki – kizárt. Marad tehát 2012, de ehhez is legkésőbb 2009 tavaszán be kellene lépnünk az ERM II-be.

Az infláció maastrichti szintre való leszorításában az utóbbi hónapokban jócskán a kezünkre játszottak a nemzetközi folyamatok. A legfrissebb, 5 százalékot éppen meghaladó pénzromlási ütemünk nem számít igazán jó értéknek a korábbi évekkel összevetve, amikor a kritérium jellemzően 3 százalék alatt volt. Az idén azonban az EU-tagok árai – ellentétben a miénkkel – gyorsuló ütemben emelkedtek, így a kritérium a szeptemberi adatok szerint 4,5 százalékon áll. Vagyis majdnem belül vagyunk – mondhatnánk, ha mostanában lenne esedékes a mérés. Erre azonban legkorábban 2010-ben térhetünk vissza, és akkorra jó esélylyel újra nagyon alacsonyan lesz az EU inflációja, nemcsak a miénknél jóval hitelesebb monetáris politika, hanem az elkerülhetetlen recesszió miatt is.

A legfőbb kérdés továbbra is az, sikerül-e ezúttal olyan hiteles céldátumot kitűzni, amely nem jut a korábbiak sorsára. Az elképzelhető legkorábbi csatlakozási dátum sajnos épp 2012, ehhez viszont a 2010-es választási évben kellene leszorítani a költségvetési hiányt 3 százalék alá, ami legalábbis rizikósnak tűnik. Jelenleg azonban nem is a költségvetési, hanem a kamatkritérium tekintetében állunk legmesszebb a mércétől, mivel előbbi már az idén becsúszhat a magán-nyugdíjpénztári befizetések figyelembevételével a kívánt szint alá. Ugyanakkor a tízéves államkötvények hozamai a korábban is magas, 8 százalék körüli szintről 10 fölé ugrottak az októberi állampapír- és pénzpiaci zavarok hatására. A követelményszint a három legalacsonyabb inflációjú EU-tag átlaga plusz 2 százalékpont – jelenleg nagyjából 6 százalék környékén húzódik. Korábban ezt a követelményt úgy kezelték a hazai közgazdászok, hogy nincs vele különösebb teendő, ha az infláció lecsökken, és kitűzzük a csatlakozási időpontot, a hozamok maguktól beállnak a kritériumra. Most viszont, a csökkenő inflációs pálya ellenére, megállni látszik a kamatkonvergencia, még az októberi események hatását kiszűrve is.

Végül nézzük a legpuhábbnak nevezett kritériumot, az államadósságot. A kívánt, GDP-arányos 60 százalék fölött vagyunk ugyan, de csökkenő tendenciát is elfogad a Európai Bizottság, és ezt némi gazdasági növekedés és a jelenleg meghirdetett, szigorú fiskális politika esetén nem is olyan nehéz elérni. Ha pedig 2010-ig sem indul be a növekedés, akkor még restriktívebb kiadási szerkezettel lenne abszolválható ez a pont. Bár ebben az esetben gyaníthatóan az euróbevezetés lesz a legkisebb gondunk.

A szerző a Világgazdaság munkatársa