A gázai győzők

A mérleg gyors megvonását számos megválaszolatlan kérdés nehezíti. Nem tudjuk, milyen mértékben és milyen hosszú időre sikerült Izraelnek megakadályoznia a Hamász rakétatámadásait. Nem tudjuk, újjáépíthetők lesznek-e, s ha igen, milyen gyorsan a gázai–egyiptomi határ utánpótlást biztosító alagútjai. Nem tudjuk, milyen hatással lesz a háború a Hamász társadalmi támogatottságára Gázában. Nem tudjuk, milyen hosszan tart ki Izrael helyreállt vagy megnövekedett biztonsági önbizalma. És még sorolhatnánk… De még a feltett kérdésekre adott válaszok birtokában sem biztos, hogy el tudjuk dönteni a győztes vagy vesztes kérdését. A modern biztonság ugyanis sohasem sterilen objektív kategória, sokkal inkább percepció és interpretáció dolga. Kérdés persze, hogy kinek a percepciója és interpretációja számít?

A 23 napos gázai háború tipikusan modern konfliktus volt. Egyfajta kommunikációs háború, amelyben a katonai és technikai fölény (s e tekintetben Izrael előnye megkérdőjelezhetetlen) valójában mellékszereplő, de semmi esetre sem a győzelem biztos garanciája, miként azt gondolnánk a XX. századi háborúk tanulságai nyomán. A 2006-os libanoni és a mostani gázai háborúhoz hasonlatos modern konfliktusokban ugyanis minden résztvevőnek tisztában kell lennie azzal, hogy a háború politikai végeredményét nem annyira a katonai célok elérése határozza meg, hanem sokkal inkább az akciók végrehajtásának módja, illetve annak hazai és nemzetközi fogadtatása. Ez utóbbi – ti. a nemzetközi fogadtatás – hosszú távon még akkor is fontos, ha a szereplők és azok támogatói ma a saját igazukban megingathatatlanok. Nagyon egyszerű oknál fogva: végtére is mindig akad egy videokamera és egy tv-csatorna, amely készséggel közvetíti a globális közönség véleményét befolyásoló elborzasztó látványt. A műveletekre, azok megítélésére pedig – ily módon annak eldöntésére is, hogy kit tekintünk a háború vesztesének és győztesének – nagy hatással vannak a helyi szereplőknek és a hírek nézőinek a reakciói, akár a világ másik felén is. Ez gyakorlatilag azt is jelenti, hogy a helytelen módon kivívott katonai siker politikai kudarcot eredményezhet.

A Gázában szemben álló felek láthatóan alaposan felkészültek a háború kommunikációs megvívására. Egyes elemzők szerint Izrael például korábban soha nem alkalmazott kommunikációs módszerekkel is élt (pl. izraeli katonai szóvivők arab nyelvű megszólalásai az arab médiában) azért, hogy nemzetközileg is legitimálja akcióját. A másik oldalon a nemzetközi média annak ellenére mindennap hozzájutott a gázai események képsoraihoz, hogy Izrael nem engedte be a külföldi újságírókat és tudósítókat az övezetbe. Persze kérdés, hogy a kommunikáció szerepének növekedése, illetve az erre való felkészülés elégséges lesz-e ahhoz, hogy akár Izraelt, akár a Hamászt győztesnek fogadtassa el. Nem lesz-e kontraproduktív ez a kommunikációs háború?

Izrael és a Hamász ugyanis jelenleg egymást kizáró igazságokat képvisel, s lényegében ezeket mantrázzák a mögöttük állók vagy az érdekükben felszólalók is. Olyan igazságokat, amelyeket megerősíteni a legegyszerűbben a modern kommunikáció eszközeivel lehet. Ezek megfelelő mixe azonban a legtöbbször csak a kizárólagosságukat erősíti meg. Márpedig épp a kizárólagosságon kellene túllépni, amely lehetetlenné teszi a józan mérlegelést. Például annak felvetését, hogy a felek biztonságpercepciója kölcsönösen hibás, amelyet sürgősen meg kellene haladniuk annak érdekében, hogy ne egy külső sokk kényszerítse ki a szemléletváltást.

A szerző biztonságpolitikai szakértő