A gázvita EU-tanulságai

Mindenekelőtt az EU az egész ügyből annyiban tagadhatatlanul vesztesként került ki, hogy ismét látványosan bebizonyosodott jelentős mértékű függősége az orosz energiától, valamint, hogy egyelőre nincsenek hatékony eszközei, amelyekkel az ügy kulcsszereplőire hatni tudna. A pozitívumok közé könyvelhető ugyanakkor, hogy többé-kevésbé sikerült kivédeni azt, hogy a vitázó felek az uniót közvetlenül bevonják a huzakodásba, vagy hogy látványosan megbomoljon az EU egysége.

Hogy Moszkvát és Kijevet az utóbbi két hétben mi minden motiválta, erről nyilván sok vélekedés elhangzik még. Tény, sok minden logikus módon adja magát. Például, hogy az orosz vezetés politikai céljait jól szolgálja, ha Nyugaton kétségessé válik Ukrajna EU- vagy pláne NATO-tagságának kívánatossága. Nyilván az sincs Moszkva ellenére, ha az Oroszországot lépten-nyomon kioktató, a grúziai háború miatt hevesen bíráló, relatív gazdasági súlytalanságát időről időre felemlegető, tényleges hatalmi befolyását megkérdőjelező európai politika szembesül azzal, hogy egyes régiói sorsdöntően ráutaltak az orosz energiára. Orosz érdekeket szolgál az is, ha a tagállamokban növekszik az érdeklődés az Ukrajnát elkerülő északi és déli vezetékek megépítése iránt.

Néhány napig emellett úgy tűnhetett, az EU-egység sem bírja sokáig. Azzal, hogy Szófia és Bukarest közvetlenül is elkezdett Moszkvánál puhatolózni, vagy hogy a szlovák kormány felvetette a csatlakozási szerződésben foglaltak felrúgását a bohunicei atomerőmű esetleges újbóli beüzemelésével – az effajta széthúzás értelemszerűen szintén mindig szívesen látott a moszkvai politikában.

Mindezek olyan, alapvetően stratégiai jellegű, hatalmi szempontokból mérlegelendő megfontolások, amelyek láthatóan kellően fontosak voltak Moszkvának ahhoz, hogy inkább egy héttel tovább finanszírozzák az elmúlt napok sok százmillió dolláros veszteségeit, de ne adják fel a nyomást. (Persze, azért számítottak az anyagiak is. A Nabucco terve, Európa mozgolódása a térségben annyiból meghozta a gyümölcsét, hogy a türkmén gáz – amelyet többnyire az Ukrajnán átvezető csövekbe táplálnak – mára Moszkvának is lényegesen drágább lett, miközben a gazdasági válság, az olajár csökkenése orosz földön is megtette a hatását. Úgyhogy értelemszerűen számított a Kijevnek benyújtott csekk is.)

Az ukrán érdek sok tekintetben éppen az orosznak az ellentéte – legalábbis addig, amíg az amúgy végletekig megosztott ukrán belpolitikát nem a hangsúlyosan oroszbarát politikai erők uralják. Kijevnek az jön jól, hogy kettőjük huzakodásából és a gázellátás kimaradásából a Nyugat azt olvassa ki, hogy fenyegetést jelent biztonságára nézve az orosz politika, és elemi érdeke Ukrajnát minél előbb a saját soraiba integrálni. Tudnivaló volt az is, hogy az ukránok ügyét egy minél későbbi orosz–ukrán megállapodás szolgálhatta, amennyiben valamennyi mai előrejelzés egyetért abban, hogy a gázár is hamarosan esni kezd, és jó eséllyel eltűnhet a Moszkva által sérelmezett különbség a nemzetközi piaci ár és az „orosz ár” között.

Ma még talány, utóbb kit tekint majd igazi felelősnek a nyugati közvélekedés. Most az látszik valószínűnek, hogy – hacsak nem kerülnek napvilágra nagyon egy irányba mutató információk – a tudható elemek alapján mindenkit az eddigi meggyőződésében erősített meg az eset, bármelyik oldallal is szimpatizált. Ami még a leginkább valószínűsíthető, hogy sokat nyert viszont az EU csak most ébredező közös energiapolitikája. Tavaly, a pénzügyi-gazdasági válság fényében EU-oldalon már-már riasztó mértékű olvadásnak indult a támogatottsága. A mostani kiszolgáltatott helyzet jó eséllyel riasztócsengőként hathat az ingadozók számára, hogy talán mégsem itt kellene először takarékoskodni.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője