A kisebbik rossz

Talán nincs még egy olyan adónem Magyarországon – pedig van jó pár –, amely akkora felháborodást lenne képes kiváltani, mint a tervezett vagyonadó (leánykori nevén ingatlanadó). Holott az abból várt mintegy 70 milliárd forintos bevétel messze eltörpül az általános forgalmi adó általános kulcsának 5 százalékpontos emeléséből származó tehernövekedéshez képest. Hogy pontosan mennyivel, azt nem tudjuk, mivel az idén a gazdaság ettől függetlenül is jelentősen zsugorodik, ami nem segíti a tisztánlátást. Az mindenesetre kijelenthető, hogy az áfaemelés a vagyonadó bevezetéséhez képest többszörös terhet rak az adófizetők nyakába, ráadásul a társadalom szegényebb rétegeit arányaiban jobban sújtja.

Az eltérő célcsoportok ellenére van egy közös tulajdonsága a két köztehernek: nehezen kikerülhetők. Az ingatlant nem lehet eltitkolni, a fogyasztás jelentős része pedig meglehetősen rugalmatlan és látható. Ebből a szempontból ideális eszközöknek tűnnek ahhoz a kormányzati szándékhoz, hogy ezekből fedezzék a legális munkavállalásra rakódó terhek csökkentését, ami végül hozzásegíthet az egészségesebb adófizetési morál megvalósításához és az adófizetői kör szélesítéséhez.

Az áfaemelésnek persze vannak hátulütői. Elősegítheti a csempészetet, ösztönözheti a számla nélküli vásárlások elterjedését, és visszavetheti a fogyasztást, a belföldi keresletet. Nem véletlen, hogy némely uniós tagországban a kulcsok csökkentésével igyekeznek kedvet csinálni a vásárlóknak és életet lehelni a gazdaságba. Ahol azonban a befektetői bizalom fenntartása kulcsfontosságú az adósság finanszírozásához, ott biztosra kell menni az adórendszer átalakításánál. Ebből a szempontból pedig – a kiadáscsökkentésen túl – nem nagyon kínálkozik más út a kilábaláshoz. Kár, hogy ennek felismerése három és fél évig tartott, és kizárólag a válság hatására.