A válságkezelésben is mentsük át értékeinket

Oszkó Péter Kultúraváltás című cikkének (VG, 2009. április 29.) kulcsmondata: „Az igazi munka a kikerülhetetlen értékválasztás megértetése és meggyőző közvetítése.” Milyen értékeket és hogyan közvetít az önkéntes pénztárakra 2010-re meghirdetett adózás? Vázlat a tervekről: a cafeteriaelemek egy része 32 százalékos adó, másik része – így a pénztárak munkáltatói befizetése is – 54 százalék adó plusz 27 százalék járulék alá tartozna. Hatásukra a jelenlegi nettó kifizetések kevesebb mint a felére esnek vissza a kormány prognózisa szerint.

Az első számítások azt mutatják, hogy egy meghatározott jövedelemig azonos bér- (plusz járulék) költségből magasabb, de legalább azonos összegű nettó juttatás származik, mint az 54+27 százalékos adózású pénztári hozzájárulásból. A megemelt adójóváírás a fordítópont. Ebbe a körbe tartozik az önkéntes pénztári tagok (2,2 millió fő) döntő része. Nem a kedvezmény megvonásáról és szigorításról van szó, hanem szabályozó eszközzel történt olyan mértékű drágításról, ami a helyettesítést sem teszi lehetővé. Mert egy ésszerű vállalat nem ad juttatást más formánál drágábban, és egy dolgozó nem kér azonos vállalati költségből számára kisebb nettó összeget eredményező juttatást. A mérték tehát nem a munkáltatói hozzájárulások csökkenését váltja ki, hanem racionális számítás okán a teljes mellőzésüket. Vagy csak számítási tévedés történt, de akkor ez súlyos hiba. Vagy tudatos, s akkor ezt abszurd megoldásnak vélhetjük. Mert ha a szándék valóban az önkéntes pénztári juttatások teljes leradírozása, akkor azt nem körmönfont szabályozással kell elérni, hanem meg kell szüntetni a lehetőséget. A pénztárak kapcsán tervezett adóbevételek így nem realizálódnak. A jelenlegi környezetben a vállalatok maximálisan igyekeznek majd kihasználni a lehetőséget a költségcsökkentésre, s más formában, bérként sem adják meg a kieső juttatást, szintén adókiesést előidézve így. A munkahelyi konfliktusok erősödése emiatt is várható.

A munkáltatói hozzájárulások indirekt módszerrel történő megszüntetése sorsdöntő irányváltást kényszerít ki a pénztárak körében. Mi a jövőbeni elképzelés a pénztárakkal? A tervezett módosítás hatása ugyanis gyors leépülés, megszűnés lesz a bevételek döntő részét adó munkáltatói hozzájárulások hiányában, s mert az egyéni befizetések szintén radikálisan csökkennek majd az elveszett bizalom hiányában. A tagok megítélésénél a megvont kedvezmények és a nyugdíjpénztári negatív hozamok óhatatlanul öszszeadódnak. Ha a pénztárak visszaszorítása csak átmeneti kívánalom lenne, akkor igen veszélyes: a másfél évtizede ápolt, fejlesztett rendszer összeomlik, és az újjáépítése, ha akarnánk is, az ezt megtapasztalt tagok életében egy emberöltőn át sem történhet meg.

A nyugdíjpénztárak esetén a kérdés: kell-e, lehet-e adóforintokat átirányítani a nyugdíjba vonuláskori jövedelemkiesés kompenzálására? Fontos körülmény, hogy ma már a nyugdíjpénztárakban az egyéni megtakarítás is jelentős: minden 100 forintból 40 ebből származik. A statisztika jól érzékelteti a jelenlegi helyzetet: a jövedelemkiesés körülbelül egyharmadát pótolják átlagosan a tagok mostani megtakarításai. Hoszszabb idő és magasabb megtakarítási ráta eredményezne ettől jobb nyugdíj-kiegészítést, ez a jövőbeni feszültségeket enyhíthetné a nyugdíjrendszerben.
Az egészségpénztárak pedig az egyedüli intézményes segítői a lakosság egészségügyi finanszírozásának. Az ottani adókedvezmények háromnegyed részben kifejezetten betegséggel összefüggésben az egészségügyi ellátásba érkeznek be. Az egészségpénztár szigorú törvényi keretek között többek között finanszírozza tagjai és családjuk üdülését, sportolását, orvosi ellátását is. A felhasználás szabályozott, zárt, ellenőrzött. Az egészségpénztárak kifejezett fejlesztése lenne kívánatos, mert létezik olyan módszer, hogy kihasználva a legfontosabb sajátosságukat, a kizárólag számla ellenében történő ellenőrzött elszámolást, a hálapénz felszámolásának finanszírozási eszköze lehetne.

A jelentősen eltérő adókulcsokból nyilvánvaló, hogy a hosszú távú biztonságot, a nyugdíjasok megélhetését (elhalasztott kiadást) és az egészségmegőrzést szolgáló, a társadalombiztosítást kiegészítő, az egyéni öngondoskodást is felmutató pénztári rendszerek másodrangúak. Ez a szabályozási értékítélet csak tévedés lehet. Méltánytalan az azonnali fogyasztást jelentő juttatásokhoz viszonyított háromszoros teher. Az alapcélok teljesítésén túl a pénztári megtakarítások összege is magas, az állampapírpiac jelentős és állandó vásárlói. Csökkenésük öngól az állam finanszírozási helyzetében.

A pénzügyminiszter szorgalmazza, mindenkinek változnia kell, kevesebb – hitelből történő – fogyasztás, növekvő megtakarítás, nagyobb tehervállalás, nagyobb öngondoskodás a szükséges. Ezt kellene elérniük a szabályoknak is. Az önkéntes pénztári formák, úgy is mint kollektív megtakarítások, a legfontosabb eszközei lehetnének az állam és az egyén összefogásának, megtakarításaik növelésének. Helyénvaló lenne, ha az állam akkor adna támogatást munkáltatói hozzájáruláshoz, ha az egyéni önrésszel kötelezően párosulna.

A hosszú távú értékeinket nem rombolva kellene módosítani a szabályokon. Kötelező önrész teljesítése alapozza meg a hozzájárulást. Egy optimális határig (5000 forint/hó) a munkáltatói hozzájárulás legyen adómentes, a jelenlegi korlátokig (a minimálbér 30, illetve 50 százalékáig) 32 százalékos adózású.

Mértéktartó módosításokkal is jelentősen csökkenthetők az adómentes pénztári hozzájárulások és üdülési juttatások úgy, hogy a pénztárak értékei nem omlanak össze. Az önrésszel a tudatos előtakarékosság határozottan erősödne. Az önkéntes pénztárak körében ugyan így is megtorpanás következne be, de nem drámai visszaesés, ahonnan nem lenne visszakapaszkodásra esély, és továbbra is megmaradna az öngondoskodás.