Kell-e nekünk korrupcióellenes hivatal?

Természetesen Magyarország nincs egyedül a kampányszerű jelenséggel. Egy nemrég megjelent kutatás szerint az elmúlt tíz évben világszerte megszaporodtak a különböző korrupcióellenes intézmények – különösen Kelet-Közép-Európában. Daniel Smilov bolgár kutató két nagyobb csoportba sorolja a kezdeményezéseket. A széles hatáskörrel és önállósággal rendelkező, úgynevezett balti modell szerint kialakított szervezetek – például Lettországban és Litvániában – nyomozati, bűnüldözési, bűnmegelőzési és oktatási feladatokat egyesítenek. A spektrum másik végén a prevenciós-koordináló funkciót ellátó testületek helyezkednek el, amelyek hatásköre a korrupcióellenes stratégiák készítésére, ezek megvalósításának felügyeletére, illetve kormányzati szervekkel való konzultációra terjed ki.

Hogy melyik modell hatásosabb, arról eltérők a vélemények. A legkeményebb kritikusok szerint sem a korrupció, sem az ellene folytatott harc nem mérhető, nem fordítható le egzakt számokra. Léteznek ugyan különböző mérést célzó rangsorok (korrupcióérzékelési index, globális korrupciós barométer), ám objektív mérőszámokat különösen annak fényében nehéz felállítani, hogy tudjuk: egy önálló testület megléte önmagában nem jelent feltétlenül hatékonyabb korrupcióellenes küzdelmet. Hiszen míg például Litvániában a helyi korrupcióellenes hivatal aktivitásának köszönhetően mondott le Aigars Kalvitis miniszterelnök, addig Bulgáriában külső „szakmai” segítség nélkül, korrupciós vádak miatt veszített a legutóbbi választásokon a kormánypárt.

Mi a helyzet Magyarországon? A korrupcióellenes törvénycsomag-tervezetben felvázolt Közérdekvédelmi Hivatal létrehozása elsőre jó hírnek tűnhet, hiszen jól demonstrálja a kormányzat elkötelezettségét a korrupcióellenes harcban. De vajon milyen hozzáadott értéket képviselhet a köz számára – a kétségtelenül pozitív látszaton túl – egy intézmény felállítása?

Egy új korrupcióellenes szervezet létrejötte több kockázatot is hordoz magában. Az egyik veszély a stratégiai gondolkodás hiányából fakad. A korrupció elleni hatékony fellépés kulcseleme ugyanis a rendszerszerű szemlélet. Ez a megközelítés érvényesült a már elkészült, de még el nem fogadott korrupció elleni stratégiában és cselekvési tervben. A stratégia világossá teszi, milyen prioritásokat kell a korrupcióellenes küzdelem középpontjába helyezni ma Magyarországon. A párt- és kampányfinanszírozás rendszerének átláthatóvá tétele, a közbeszerzési rendszer átfogó reformja, a fejlesztési források átlátható felhasználásának biztosítása, valamint a hatósági engedélyekkel kapcsolatos korrupció visszaszorítása nélkül kevés esélye van egy új szervezetnek valós eredmények felmutatására. Félő, hogy ezen területek átfogó kezelése nélkül a Közérdekvédelmi Hivatal látszatmegoldássá válik, ami – létező, felmutatható referenciaként – hosszú időre elodázza a szükséges szerkezeti reformokat.

A másik probléma, hogy a tervezett Közérdekvédelmi Hivatal az előbb ismertetett balti modell szerint ténykedne, azaz olyan különleges jogkörökkel ruháznák fel, amelyeket a működő nyomozó szervek – az ügyészség, a rendőrség, az APEH, a GVH, illetve az ÁSZ – látnak el, vagy láthatnának el a későbbiekben. Ennek ismeretében kockázatos lépésnek tartjuk úgy útjára indítani a hivatalt, hogy előtte ne vizsgálnánk meg, miért nem működik a jelenlegi rendszer. Az említett szervezetek között ráadásul akadnak pozitív példák is, így érdemes lehet megfontolni egy már létező intézmény megerősítését is.

Kell-e tehát nekünk korrupcióellenes hivatal? Magyarország korrupciós helyzete az elmúlt években nem változott, míg a régióbeli országoké összességében lassú, de javuló tendenciát mutat. Ma már a kampány- és pártfinanszírozás vagy az átláthatatlan közbeszerzési gyakorlat mellett olyan új elemek is „színesítik” a képet, mint az EU-s források elosztása körüli visszásságok vagy a globális válsághoz és az ebből fakadó általános forráshiányhoz köthető visszaélések. Ebből a szempontból tehát egyértelmű, hogy a korrupcióellenes aktivitást is meg kell erősítenünk. De nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ezt a harcot egyetlen – a kormányzat által életre hívott – szervezetnek kell a zászlajára tűzni. Ha a rendszerváltás óta hasonló céllal útjára indított törvényjavaslatok és szervezetek sora bukott már el, hogyan lenne képes egyetlen hivatal a teljes korrupciós „spektrum” kezelésére – a hálapénztől kezdve az EU-s nagyberuházásokig?

A jó megoldást abban látjuk, ha sok, máshol már kipróbált, bevált módszert, korrupcióellenes eszközt „kódolunk bele” a hazai közéletbe, a jogszabályokba, az üzletvitelbe, a mindennapok kultúrájába. Ilyen bevált eszköz például a „whistleblower”, azaz „közérdekű bejelentő” vagy – a rossz magyar beidegződéseket kivédő – „közérdekvédő” civil intézménye is. Ez nem más, mint a korrupció elleni küzdelem társadalmasított, a hétköznapokban meggyökereztetett változata. A módszer két feltétellel működhet: a bejelentőt megvédi a törvény, illetve a bejelentést valódi tettek – azaz vizsgálat és szankció – követik.

Reális célnak tartjuk, hogy egyetlen és mindenhatónak vélt csúcsintézmény helyett a közérdekvédőhöz hasonló sok kis féket építsünk ki az összes „veszélyzónában”. Így látjuk csak biztosítottnak azt, hogy ne négyévenként, politikai céllal váljon közbeszéd tárgyává az egész társadalomra káros jelenség Magyarországon.

A szerző a Transparency International Magyarország ügyvezetője