Miért nem dől a lé?

A forint árfolyam-ingadozásának függvényében közel 8000 milliárd forint áll rendelkezésére hazánknak 2007 és 2013 között, valamint még további két éven keresztül. Eddig 400 milliárd forintot fizettek ki, tehát 7600 milliárd forintnyi pénznek kell az elkövetkező hat és fél évben kikerülnie a magyar gazdaságba, ez 1170 milliárd forint évente. Ez az éves megtermelt GDP-nk 5 százaléka.

Óriási lehetőség. Miért csak évi 160 milliárd forint áramlott eddig a gazdaságba? Elégedettek lehetünk ezzel? A kérdésre kettős választ adhatunk.

1. Igen, elégedettek lehetünk, a többi csatlakozott országhoz képest jól állunk, és mivel a Nemzeti Fejlesztési Terv keretösszegét már teljes mértékben lehívtuk, így biztosítottnak látjuk, hogy az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében felajánlott pénzösszeg is eljut hazánkba.

2. Nem lehetünk elégedettek, mivel eddig a felajánlott keret 5 százalékát hívtuk le, az időarányos 27 százalék helyett.

Amin viszont mindenképp el kell gondolkoznunk, az az a lehetőség, amivel nem élni megbocsáthatatlan bűn. A magyar gazdaság fellendítésére – a ráhatásunkon kívül álló tényezőkön túl – az adóterheink könnyítése és az EU által felajánlott fejlesztési pénzek mihamarabbi lekötése az egyedüli lehetőség. Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy ezt a pénzt minél előbb lehívhassuk? A megoldáshoz mindenekelőtt a pályázói triumvirátus aktorait kell megvizsgálni.

Az első szereplő maga a pályázó. Amennyiben nem profi módon tervezi a beruházását, nem válaszol időben a hivatal kérdéseire, adományként kezeli a fejlesztésre kapott összeget, nem veszi figyelembe, hogy ez a közösség pénze, tehát valamit cserébe adnia kell, addig a pályázati folyamat lassú vagy értelmetlen lesz.

A második szereplő a stratégiát szolgáló állami csoportok (Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, minisztériumok), amelyek fő feladata a nemzeti jövőképnek megfelelő pályázatok kiírása, koordinálása, a panaszok kezelése. Amíg nem érdemes panasszal élni, a pályázatok a beadási határidő napján még változnak, és az abszorpció a fő szempont a gazdaságpolitikával szemben, addig nem várhatjuk, hogy a pályázói bizalom töretlen lesz.

A harmadik szereplő az állam arca a pályázók felé (közreműködő szervezetek). Ezen hivatalok feladata a pályázatok kezelése, ennek során biztosítani kell a törvényességet és átláthatóságot. Amíg ezen szervezetek nagy része a hivatali magatartásán nem változtat, nem ért a pályázatokhoz, nem képes válaszolni a kérdésekre, addig a folyamat nem tud felgyorsulni.

Az, hogy bürokratikus a rendszer, nagyon helyes. Ezen pénzek az EU adófizetőitől származnak, tehát elengedhetetlen az alapos ellenőrzésük, figyelésük. Az adminisztráció mélységét lehet változtatni, ez óriási feladat, illetve azonos eljárásrendszer kellene (ne legyen olyan, hogy ugyanannál a pályázatnál más formai elvárásai legyenek a régióknak), valamint standar-dizáció a folyamatokban. A rendszerbe vetett hit növelésének hatékony módja lenne a már ígért pályázati „panaszkommandó”, amely szakértői grémiumhoz (állami és piaci szereplők) lehetne fordulni probléma esetén, így a mindenkori pályázók nemcsak legyintenének egy jogtalan elutasítás esetén, hanem bízhatnának a tényszerű kivizsgálásában.

Meg kell említeni, hogy a pályázatkezelői rendszerben több ezren dolgoznak az állam oldalán, sokan közülük rendkívüli odaadással, néha meglepően jó, majdhogynem piaci szintű eredményességgel. A jó példákat követni kell!

Az államnak el kell gondolkoznia, hogy a pályázatkezelői szolgáltatások nem döntéshozatali részét ki kell szerveznie, a szervezetek számát csökkentenie kell a hatékonyság érdekében, feltéve, hogy a folyamatokat nemcsak gyorsítani akarja, hanem a minőséget is növelni szeretné.

Amin viszont mindenképp javítani kell, az a folyamatok ésszerű, kiszámítható gyorsítása, az állami és kedvezményezetti pályázói kultúra pozitív irányú változtatása. Ehhez politikai rendszereken átívelő elhatározás és kitartás szükségeltetik.

A szerző a Magyar Pályázatkészítő Iroda Zrt. vezérigazgatója