Béralku előtt

Eddig ugyanis – a nemzetközi összehasonlításban nem kiugróan hatékony érdekképviselet ellenére – rendre a termelékenység bővülésénél nagyobb fizetésemelést csikartak ki a hazai munkavállalók. Ezzel azonban csak rövid távon jutottak előnyhöz, hiszen a termelők ezt a fajta költségnövekedést előbb-utóbb kénytelenek voltak az áraikba is beépíteni.

A helyzet attól változhatott meg, hogy a cégeknek hirtelen kevesebb munkaerőre lett szükségük, azaz erősebb tárgyalási pozícióba kerültek. Sajnos ez jól tükrözi, hogy menynyire nem sikerült elérnünk azt a fajta korporatív, a társadalmi érdekek maximalizálására törekvő modellt, amelyet tőlünk nyugatabbra sok helyen alkalmaznak.

Nem, nálunk nem törekednek a gazdaságot mint szerves egészet figyelembe venni az érdekképviseletek, hanem továbbra is a rövid távú előnyöket tartják szem előtt. A kormány ugyan rendet tehetne, ésszerűbb magatartásra bírva a feleket, de ez rövid távon szintén nem érdeke.

Az ilyen félresikerült módon elért egyensúly pedig a legtöbbször nem bizonyul tartósnak. Vélhetően a munkavállalók az első adandó alkalommal igyekeznek majd „visszaszerezni” jogosnak vélt, elmaradt béremelésüket. Ezzel viszont ismét csak inflációs feszültséget gerjesztenek.

De van-e más út arra, hogy a bérek színvonala közelítsen a fejlettebb gazdaságokban láthatóhoz? Egy bizonyos ideig az árfolyamon keresztül is történhet az alkalmazkodás, amíg nem vezetjük be az eurót. Ez azonban csak a felszín, a bérek reálértékének emelkedése ugyanis nem szakadhat el a teljesítménytől, különben az amúgy sem fényes versenyképességünk romlik tovább.

És ismét oda lyukadunk ki, hogy a gazdaságba kell életet lehelni a lehető leggyorsabban: modernizálni, stabil kereteket adni neki, hogy érdemes legyen értéket teremteni Magyarországon.