Eurót, de mikor?

Lassan véget ér a 2009-es év, amely számos kelet-közép-európai országban drámai mértékű, szinte a rendszerváltás időszakára emlékeztető szintű visszaesést hozott. Ennek oka azonban ezúttal nem a kilencvenes évek elején, a gazdasági átalakulás időszakában logikusan bekövetkező transzformációs recesszió volt, hanem alapvetően a globális gazdasági folyamatokból következett. Jelenlegi ismereteink szerint ugyanakkor nagyon valószínű, hogy 2010 már a válságból történő lassú kilábalás éve lesz, emiatt számos kérdés ismét előtérbe kerül. Ezek zöme vagy a hosszú távú növekedési-strukturális szempontokhoz, vagy a sebezhetőség tematikájához kapcsolódik – utóbbiak különösen fontosak a kisméretű, nyitott gazdaságok számára. Márpedig a válság időszakában számos kelet-közép-európai ország húsba vágóan szembesült saját gazdasági sérülékenységével, a külső forrásbevonásra épülő növekedés modelljének törékenységével.

A drámai tapasztalatok fényében a régió országai kapcsán újult erővel merül fel az euró bevezetésének kérdése. Az euróövezeti tagság védőernyő jellege korábban sokak számára vitatható elméleti alapvetés volt csupán. Az elmúlt 15 hónap ugyanakkor kézzelfoghatóvá tette, milyen veszélyek – szélsőséges esetben valutaválság, hiperinfláció és tömeges elnyomorodás réme – fenyegetik az önálló valutával rendelkező, egyúttal fiskális és/vagy külső egyensúlyi problémáik miatt könnyen támadható országokat.

A legdrasztikusabb válságkezelő lépésekre a balti országok kényszerültek rá, amelyek ráadásul a kilencvenes évek első felében, a függetlenné válás utáni időszakban egyszer már megtapasztalhatták a valutaválság romboló következményeit. Valószínűleg ezért is törekedtek jóformán minden rendelkezésre álló eszközzel valutájuk értékének megőrzésére. Azért, hogy nemzeti valutáik nominális leértékelődését elkerülhessék, a balti gazdaságpolitikusok a belföldi jövedelmek drasztikus belső leértékelésére is hajlandónak bizonyultak. Ennek során a közszféra béreit és a nyugdíjakat két számjegyű mértékben csökkentették, ez a belső fogyasztást és közvetve az importot visszavetve viszonylag gyorsan orvosolta a külső egyensúlyhiányokat. Mindezek nyomán nem meglepő, hogy a Baltikumban a gazdasági és a politikai elit mellett a közvélemény is úgy látja, hogy a tavalyi kényszerű korrekció megismétlődése legnagyobb eséllyel akkor kerülhető el, ha mielőbb csatlakoznak az euróövezethez. Mivel a fiskális politika fegyelmezettsége a balti politikusok körében régóta vitathatatlan alapérték, az euró bevezetésének egyik legnehezebben teljesíthető kritériuma a gazdasági növekedés fokozatos beindulásával jó eséllyel teljesül majd. Ez legkorábban Észtországban következhet be, ahol 2011-ben már minden bizonnyal euróval fizetnek, de optimista forgatókönyvek szerint Észtországot egy-két éves késéssel a másik két balti állam, illetve Bulgária is követheti.

Bonyolultabb az euró bevezetésének várható időzítése a három, valutaövezeten kívüli visegrádi országban. Csehországban és Lengyelországban az államháztartási deficit lefaragása mellett egyelőre a politikusok hajlandósága is késlelteti a csatlakozást a monetáris unióhoz, ennek következtében kicsi az esélye annak, hogy 2015 előtt ezek az országok tagok lesznek. A legnagyobb talányt ugyanakkor Magyarország jelenti: az elmúlt időszak kényszerűen restriktív fiskális politikája ellenére az elemzői közvélemény még mindig úgy látja, hogy Magyarország csak 5-6 év múlva lesz képes a közös valuta bevezetésére. Ennek fő oka, hogy a jövő évi költségvetést övező politikai bizonytalanságok mellett ismét erősödőben vannak az előbb „reálkonvergenciát” és mesterséges leértékelést követelő szirénhangok. Szomorú, de úgy tűnik, hogy – ellentétben a baltikumi döntéshozókkal – a magyar politikusok és a közvélemény egy részét a válság keserű tapasztalatai sem győzték meg arról, hogy számunkra milyen veszélyekkel jár az önálló nemzeti valuta megőrzése.