A nyúl vinné a puskát

Az építőipari szervezetek nem titkolják: mindkét meghatározó politikai pártnál erőteljesen lobbiznak egy új, konszenzuson alapuló lakáspolitikai koncepcióért. Mielőtt véleményemet kissé bővebben kifejteném, jelzem: bár az építőipar kétségtelenül nagy lobbierőt képvisel, ennek elérésére semmi reményük sincs. Az elmúlt évek tapasztalatai igazolják, hogy a két nagy párt között konszenzuson alapuló megegyezés a lakásprogramnál jóval kisebb jelentőségű ügyekben is szinte elképzelhetetlen.
Az idézett építőipari törekvésben és üzleti hozzáállásban azonban nem annak eredményessége vagy eredménytelensége az érdekes, hanem inkább az, hogy milyen módon gondolják megoldani a kétségtelenül súlyos gazdasági válságot. A megfogalmazott építőipari stratégia legfájóbb és a múlt megismétlődését hordozó üzenete, hogy ugyanazon módon és eszközökkel képzelik el a válságból való kilábalást, amelyekkel a korábbiakban is „sikereket” értek el. Elismerik-e vagy sem, aligha vitatható, hogy az építőipar előnyöket élvezett a valós gazdasági és jövedelmi viszonyokkal nem számoló, a gazdaság valamennyi szereplőjét sújtó eladósodásból, legalábbis látszólag és átmenetileg. Itt nem arról van szó, hogy a hazai épített vagyonállomány és környezet nem szorul további jelentős bővítésre, korszerűsítésre, csak illene figyelembe venni a gazdasági és a jövedelmi lehetőségeket is.
A költségvetés, az vállalati szféra és a lakosság valós fizetőképességét jóval meghaladó építési ábrándnak azonban előbb-utóbb szükségszerűen a hitelválság zátonyára kell futnia. Persze a döntéshozókat nem volt nehéz rávenni a tartós fizetőképességet jóval meghaladó lakástámogatásra, de ez az építőipar szereplőinek rövid távú érdekeivel sem ütközött, sőt, a szektor annak túlteljesítésében volt érdekelt. Az eladhatatlan lakások sokasága, a bedőlt lakáshitelek szaporodása, ennek következtében az építési igények drasztikus visszaesése, valamint a következő két-három év kilátástalansága nemcsak az elhibázott gazdaságpolitika következménye, hanem az építőipari lobbi áldásos tevékenységéé is.
Még „szerencse”, hogy a globális pénzügyi válság az utolsó pillanatokban világossá tette, hogy a hazárdjáték folytatása a közeli összeomlás veszélyét hordozza. A valós fizetőképességet messze meghaladó építési igények nemcsak a költségvetést, a hitelezőket és a hitelfelvevőket hozták drámai helyzetbe, hanem öngól volt az építőipar számára is: egyrészt az építőipari piac hirtelen, jelentősen zsugorodott, másrészt a felpumpált építőipari kapacitás egy nem jelentéktelen része feleslegessé, a hitelekből megvalósított beruházások megtérülése bizonytalanná vált. Bár az üzleti szereplők legtöbbje a tőle „független” gazdaságpolitika áldozataként állami segítséget követel, de a hivatkozott függetlenség enyhén szólva megkérdőjelezhető.
Elvonatkoztatva a példaként említett építőipartól, az a következtetés adódik, hogy – bár a politika felelőssége aligha vitatható – az üzleti szféra érdekképviseletei is múlhatatlan érdemeket szereztek a dolgok ilyetén alakulásában. Sőt, a nemzeti piramisjátékban tömegesen részt vevő hitelesek sokszor felelőtlen hozzáállása sem söpörhető a szőnyeg alá. A nyilatkozatok és az üzleti törekvések azt sugallják, hogy a közelmúlt történéseiből nem tanultunk semmit. Pedig eléggé kézenfekvő, hogy a társadalmi-gazdasági megrázkódtatás jövőbeni elkerüléséhez nemcsak a politikának, a kormányzatnak kell minőségileg átalakulnia, hanem az üzleti szférának is. Igazából valamennyi gazdasági szereplőnek – beleértve a tízmillió hazai fogyasztót is – kellene önmagát megreformálnia a sikeres jövő érdekében. Ez azonban nem kisebb feladat, mint a tevét a tű fokán átvezetni.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója