Hány párt jut be, és lesz-e kétharmad?

Annyi biztos, hogy hárman, a Fidesz – ebben az összefüggésben a KDNP-t tekintsük a legnagyobb ellenzéki párt részének –, az MSZP és a Jobbik verőhiba nélkül teljesítette az első akadálypályát, hiszen mind a 176 egyéni választókerületben indítanak jelöltet, így nyilvánvalóan minden listát fel tudtak állítani. Egyértelműen a negyedik legnagyobb erő az LMP, mivel az országos mellett minden megyében és a fővárosban is képesek voltak összehozni a listát, ugyanakkor „csak” 92 egyéni jelöltjük lesz. Ez utóbbi tekintetben az MDF csupán eggyel marad el a Schiffer András vezette új alakulattól, ám mégis hatalmas a különbség, hiszen Dávid Ibolyáéknak két kisebb megyében nem lesz listájuk. A leggyengébb, de még országos listát állító párt a Civil Mozgalom a 24 egyéni jelöltjével és a kilenc területi listájával. Rajtuk kívül még négy politikai alakulat tudott egy-négy megyei, fővárosi listát állítani, s további hat egyéni jelöltekkel indul csatába, illetve 19 független politikus is megmérkőzik.
Mindebből, illetve a közvélemény-kutatási felmérésekből nyilvánvaló a három legerősebb párt országgyűlési jelenléte, illetve a Fidesz győzelme is eldőlt már gyakorlatilag (ez utóbbinak csak az aránya bizonytalan, amelyre még visszatérünk). A második helyezett „személye” még kérdéses, ám ennek elsősorban (párt)politikai következménye lehet, az ország sorsát alapvetően nem fogja befolyásolja, hiszen kizártnak tűnik, hogy bármelyikük hatalomra kerül. Az MSZP kontra Jobbik küzdelemben egyébként némileg a szocialisták az esélyesebbek, hiszen nekik több a rejtőzködő szavazójuk, mint a pártjukat többnyire büszkén vállaló szélsőjobbos alakulatnak.
További két párt esélyes még az öt százalék elérésére. Az LMP-nek erre nagyobb esélye van, mint az MDF-nek, hiszen a választópolgárok nem az országos, hanem a területi listára voksolnak, így a két megyei lista kiesésével csaknem félmillió ember semmiképp sem szavazhat Dávid Ibolyáékra, ez rontja az esélyüket, mivel így a többi helyen átlagban mintegy 5,3 százalékot kell kapniuk. A környezettudatos fejlődést a zászlajára író párt helyzete sem rózsás, hiszen a választókerületek alig több mint a felében van csak egyéni jelöltjük. S bár nem a rájuk leadott, hanem a listás voksok számítanak a küszöb elérésénél, de az a tapasztalat, a választók nem szívesen osztják meg a szavazatukat (eddig egyetlen alkalommal fordult elő, hogy olyan párt került be a parlamentbe, amely száznál kevesebb egyéni jelölttel szállt ringbe). Tehát ahol a polgárok nem találnak egyéni LMP-st, ott kérdés, a listán beikszelik-e őket. Schifferék abban bízhatnak, az ő támogatóik tudatosabbak, így átlendülnek ezen a problémán, s megtalálják a másik papíron a kedvencüket.
Seres Máriáéknak pedig – az országos listájuk ellenére – szinte biztos, hogy nem kell új öltönyt/kosztümöt vásárolniuk az esküjük elmondásához, hiszen a csupán kilenc területi listájuk miatt másutt 10 százalék felett kellene teljesíteniük, erről még naiv lelkű népszavazósok sem álmodhatnak. Az állami támogatáshoz szükséges egy százalékra azonban jó esélyük lehet, ez nem mondható el a szocdemekről, a Munkáspártról a MIÉP-ről, illetve a monoki polgármester Összefogás Pártjáról, pedig – felmérve az erőviszonyokat – feltehetően elsősorban ők is az apanázsra hajtottak volna.
Az igazán lényeges kérdés azonban az, összejön-e a Fidesznek a kétharmad. A mai elemzések alapján ennek kicsivel több mint 50 százalék az esélye, de miután meglehetősen bonyolult és sok összetevős a választási rendszerünk, képtelenség biztosan megmondani. A 386 mandátumból legalább 258-at kellene megszerezni az ellenzéki pártnak a sikerhez. Ám hiába áll sokkal jobban országosan, még sincs garancia arra, hogy mind a 176 egyéni kerületben győz. Az MSZP-nek – a Jobbiknak talán kevésbé, a többieknek azonban szinte kizárt – lehetnek olyan emblematikus figurái, akik akár nyerhetnek is, hiszen egy kiváló polgármesteri teljesítmény vagy egy fantasztikus helyi kampány erre predesztinálhatja a jelöltjüket. S miután több helyen biztosan lesz második forduló – azaz az első körben senki nem kapja meg a voksok több mint felét –, az esetleges visszalépések is árnyalják a képet. Ám 20-30-nál több egyéni győzelmet valószínűleg nem enged át a riválisainak a Fidesz, így viszonylag kevés, az országos listán mandátumot eredményező töredékszavazathoz jut innen. Így az a fontos, hogy a területi listákon – ahol legfeljebb 152 képviselői pozícióhoz lehet hozzájutni – hogyan produkál. Ennek megtippelésében segítséget jelenthetnek a közvélemény-kutatási adatok, de annyi a torzító tényező, hogy ezek sem teljesen mérvadók. Így nem mindegy például, végül hány párt éri el a bejutási küszöböt, továbbá, hogy az egyes megyékben, illetve a fővárosban milyen lesz a részvételi arány. De azzal lehet számolni, hogy 55-58 százalékos eredménnyel szinte biztos, hogy meglesz a kétharmad.
Most már csak az a kérdés, ebben az esetben mit tehetnének Orbán Viktorék. A válasz egyszerű: gyakorlatilag mindent. Átalakíthatnák az alkotmányos rendszert, a közjogi berendezkedést, az önkormányzati, igazságszolgáltatási rendszert, s minden fontos posztra megválaszthatnák saját jelöltjüket. Persze a képviselők a saját jogállami felfogásuknak megfelelően és az európai normák figyelembevételével hoznák meg a legfontosabb döntéseket, így attól nem kell tartani, hogy netán a királyságot is bevezetnék.
S paradox módon mindez nem jelenti azt, hogy kétharmad nélkül béna kacsaként nem hozhatnák meg az ország gazdasága szempontjából szintén nagyon fontos lépéseket. Hiszen például a költségvetés, az adótörvények elfogadásához, az oktatási, egészségügyi reform életbeléptetéséhez a feles többség is elegendő.