Új reformok előtt

Lezajlott az országgyűlési választások első fordulója. Ezúttal alapvetően beigazolódtak a politikai közvélemény-kutatók előrejelzései, és négypárti parlament mellett Fidesz-kormány vezeti Magyarországot a következő időszakban. A leendő kormánynak meggyőző többsége lesz a parlamentben, legfeljebb az kérdéses, hogy meglesz-e a kétharmados fölény is. Az mindenesetre biztos: az új kormányzat erős politikai felhatalmazással láthat munkához, emiatt mozgástere elvben lényegesen nagyobb lesz, mint elődjéé volt.

Más szempontból viszont nehezebb feladatok várnak a jövőbeli Fidesz-kormányra, mint amelyekkel 2006-ban a szociálliberális koalíció szembesült. Négy évvel ezelőtt a közgazdasági képlet világos volt: kiadási oldalon elsősorban a nyugdíjrendszerben, valamint a közszektor béreinél lehetséges olyan megtakarítás, amely érdemi nagyságrendje mellett társadalmilag is indokolható. Ezzel párhuzamosan – ugyanakkor a fiskális hiánycsökkentés nyilvánvaló követelménye miatt a kiadásoktól jelentősen elmaradó mértékben – csökkentendő volt az adóterhek nagysága, mégpedig alapvetően a foglalkoztatást terhelő adó-, illetve járulékterhek mértéke. Az is triviálisnak tűnt, hogy kedvezőtlenebb nemzetközi gazdasági körülmények esetén a mozgástér bővítése az áfa, illetve a jövedéki adók kulcsainak emeléséből, netán bizonyos környezeti, valamint vagyoni típusú adóterhek bevezetéséből, növeléséből adódhat.
Mindez persze hiába tűnt gazdaságpolitikai evidenciának, 2006–08-ban az elvárható gazdaságpolitikai lépések nem történtek meg.

Végül közel három évvel később a számos tekintetben szakértői típusúnak mondható Bajnai-kormány megtette azokat a lépéseket, amelyek rövid távon elhárították a legsúlyosabb fiskális bajokat. Bár a válságkezelés elsősorban a Reformszövetség programjára támaszkodott, politikai erejét paradox módon a világgazdasági válságtól nyerte. A nemzetközi pénzpiac szereplői ugyanis egyértelműen kiszúrták Magyarországot, amely a külső források bevonására való nagymértékű és folyamatos ráutaltsága miatt különösen sebezhető volt. A korábbi halogatás, fiskális evickélés immár nem volt folytatható; miközben a közép-európai régió más országai anticiklikus, expanzív költségvetési lépésekkel a válság csillapításán ügyködtek, Magyarország megszorító csomaggal igyekezett visszaszerezni a finanszírozók bizalmát. Mindez sikeresnek bizonyult, azonban szinte a rendszerváltás időszakához fogható jövedelmi és fogyasztási áldozatvállalást követelt a lakosságtól.

A rövid távú stabilizáció azonban megtörtént, és a magyar költségvetési gazdálkodás ma nem csupán a közvetlen paramétereit, hanem a szabályozási-intézményi környezetét tekintve is lényegesen jobb helyzetben van, mint a négy évvel ezelőtti választások idején volt. Csakhogy közben lényegesen alacsonyabb növekedési pályára került az ország: a többi visegrádi országgal összevetve mind a foglalkoztatás, mind a beruházás alacsonyabb, ez hosszabb távra is alacsonyabb – a jelenlegi trendszámítások szerint alig évi kétszázalékos – GDP-bővülést vetít előre. A megfogalmazott gazdaságpolitikai célok – a munkát terhelő adók, járulékok további csökkentésével párhuzamosan az adósság mérséklése – könnyen helyeselhetők, azonban a kiadások oldalán nyilvánvaló a feszítettség. A közoktatással, az egészségüggyel, a közösségi közlekedéssel vagy a közbiztonsággal kapcsolatos kiadások nehezen mérsékelhetők, és a jelenlegi intézményi-finanszírozási környezetben ezeken a területeken a radikálisabb reformlépések azzal fenyegetnek, hogy még a mostaninál is alacsonyabb minőségű szolgáltatásokat kapnak az állampolgárok. Az önkormányzatok és a közigazgatás működésének racionalizálása ugyanakkor nem csupán rövid távon jelentene megtakarítást, hanem a többi kulcsterület reformokat elbuktató intézményi tehetetlenségét is mérsékelné.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója