Uniós kihívások előtt

A 2011 januárjában kezdődő elnökség nemcsak megkerülhetetlen, de egyenesen a kulcsot is adja minden máshoz. Közismert brüsszeli mondás, hogy minden ország akkor válik ténylegesen is az EU tagjává, amikor átesett ennek a feladatának az ellátásán. Ez akkor is igaz, ha a féléves elnökségi teendők a lisszaboni szerződés életbelépésével több ponton jelentősen módosultak. Mert bár igaz, hogy a hivatalos EU-csúcsok házigazdája és levezetője eztán már nem a soros elnökségi miniszterelnök, és hogy a külügyminiszteri tanács vezetése is elkerült a soros ország miniszterétől, de továbbra is elnökségi jog és teher maradt minden egyéb. És ez a fél év még mindig több ezer EU-tanácsi munkacsoport, nagyköveti és miniszteri ülés előkészítését, valamint elnöklését jelenti. Meg ami ezzel jár: ebben a hat hónapban minden uniós piaci, EU-politikai ügy szükségszerűen az elnökség közvetítésével, az ő tudtával, optimális esetben az ő javaslatai alapján is történik. Ennek köszönhetően hirtelen még azok is észreveszik, akik eddig esetleg nem sokat törődtek vele tagállamként. Cserébe ő is megismer minden olyan ügyet, szempontot, módszert is, amelyből eddig esetleg kihagyták.

Hatalmas lehetőség ez – de hatalmas rizikó is. Ha jól teszi a dolgát – az ülések jól előkészítettek, a papírok időre elkészülnek, a napirendet jól rakják össze, a vitában jól közvetítenek, és végül az ügyek többségét sikerül lezárni, vagy legalábbis továbbérlelten átadni az utódnak –, akkor mindenki jó elnökségről beszél majd. És ez nem a hízelgő címke miatt fontos, hanem mert ennek köszönhetően utána jó időre fel is értékelődik az ország, a diplomácia, az ezt megtestesítő brüsszeli szakdiplomaták és politikusok tekintélye, befolyása. Elnökségként tilos nemzeti ügyekben nyomulni. A féléves böjt azonban megtérül, ha az elnökség sikeres volt, mert ezzel a háta mögött ugyanaz a kormány hirtelen sokkal több eséllyel toborozhat számára kedvező koalíciókat a neki fontos kérdésekben. A rizikó ágon persze ott áll az is, hogy ha viszont elnökségként lejáratta magát, akkor utána jó időre az uniós mozgástere is finoman szólva beszűkül…

Márpedig éppen az Orbán-kormány mandátuma idején bőven lesznek olyan ügyek, amelyek kapcsán fontos lenne minél több befolyással bírni. Éppen a magyar elnökség alatt indul útjára a 2013 után esedékes új, többéves közösségi pénzügyi keretmegállapodás – előreláthatólag legalább másfél-két évig tartó – vitája. Ebben nem kevesebb dől el, mint hogy mekkora hányad juthat a jövőben regionális felzárkóztatásra, agrártámogatásra, kutatásra, innovációra, és miként. Ehhez kapcsolódóan zajlik majd a magyar szempontból szintén nem közömbös újabb vita a közös agrárpolitika további reformjáról. A hazai energiaellátást közvetlenül érinthetik a közösségi energiabiztonságot célzó majdani konkrét intézkedések és megállapodások, a magyar makrogazdaság mozgásterét pedig a tagállamok közötti gazdaságpolitikák harmonizációja. De ha mindez nem lenne elég: az oly mértékig eminensen magyar ügyekben, mint a határon túl élő magyarság érdekeinek a védelme is, másként lehet megbecsült, tekintélyes EU-tagként uniós eszközöket fokozatosan mozgósítani, mint elszigetelt, csekély súlyú, alig észrevett tagországként.
A Fidesz a magyarországi választást imponáló többséggel megnyerte. Alig nyolc hónap múlva esélyt kap arra is, hogy az európai uniós országpozíciót szintén radikálisan feljavítsa. De ennek ugyanúgy feltétele lesz már addig is felelős és konstruktív partnerként fellépni – valamint a nemzeti szempontok túlhangsúlyozásának a látszatát kerülni –, mint magát a hat hónapot hatékonyan és eredményesen végigvinni. A másodszorra történő első jó benyomás elérésének klasszikus esélye ez.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője