Az elinflálás dilemmája

A pillanatnyi helyzet objektív megítéléséhez ismerni kellene a gazdasági szereplők aktuális inflációs várakozásait, amit viszont igen nehéz megmérni. Ha viszont jövőre újra 8-10 százalékos fizetésemelést látunk, vagy legalábbis két-háromszor magasabbat, mint a hozzánk hasonló ütemben növekvő uniós országokban, akkor az a kudarc jele lesz. Ahogyan a jelentősen a cél alatti drágulás is, bár erre látszik most a kevesebb esély.

Azt azonban hozzá kell tenni, hogy mintha az előző kabinetek sem aggódtak volna túlzottan az infláció begyorsulása miatt, így a helyzet legrosszabb esetben csak nem javul.

Pedig nem ártana, ugyanakkor máig nem látszik a politikusokon, hogy felfedeznének a jelenlegi fegyelmezett fiskális politika és a majdani kamatterhek között bármilyen kapcsolatot. Vagy azt gondolják, hogy olyan lassan bontakozik ki a jótékony hatása, hogy addigra már rég nem ők lesznek hatalmon. Most viszont semmi nem indokolja a rövidlátást, hiszen az új kormány stabil háttérrel kezdheti meg munkáját.

A forintárfolyamról önmagában beszélni pedig legalább akkora hiba, mint meg nem nevezni egy adócsökkentés forrását. A kurzust nem lehet csak úgy erősíteni vagy gyengíteni, mert az egy sor tényezőtől függ. Úgy is el lehet képzelni, mint egy kiegyenlítő szelepet, amely rövid távon a pénzpiacoktól, hosszabb távon viszont az árszínvonal, illetve a kamatok alakulásától függően nyit vagy zár. Nem lehet azt elvárni, hogy stabil maradjon vagy gyengüljön, de egyidejűleg a kamat is alacsony legyen, amikor az árszínvonalunk emelkedik. Márpedig egy biztos: a nélkül nem tud a magyar gazdaság felzárkózni, hogy az áraink (és béreink) ne emelkedjenek az uniós átlag közelébe.