Deficitemelés ellenszélben: előre borítékolható az ellenérzés

Már a május 7-i eurócsúcs, majd nyomában a 9-i EU-pénzügyminiszteri találkozó is eléggé nagy zajt csapott a nemzeti költségvetési hiányok mérséklése körül. Mindezt aztán még tovább fokozta José Manuel Barroso bizottsági elnök és Olli Rehn pénzügyi biztos múlt szerdai javaslata az európai gazdasági kormányzás és a költségvetési fegyelem erősítésére. Utóbbi nem csupán a deficit és az eladósodottság növekedésének akar gátat vetni, de mindennek szankciók szigorításával is érvényt kívánna szerezni.
Valamennyi program azon a felismerésen alapult, hogy az elmúlt hetek pénzpiaci felfordulásában a görögök elleni támadás voltaképpen csak a leggyengébb láncszem kikezdését jelentette, a végső célpont azonban az európai monetáris unió maga. A közvetlen veszélyt az egy hete elfogadott robusztus „stabilizációs mechanizmus” a kilátásba helyezett 750 milliárd eurónyi csomagjával elhárította. De azt nemcsak az azonnal megszólaló éles tollú elemzők, hanem az ostromlott váron belül lévők is jól tudták, hogy ettől még a támadásokra alkalmat adó végső okok megmaradtak: jó pár tagország büdzséje nagyon is ingatag talajon áll, ráadásul sok esetben további makrogazdasági mutatók is aggodalomra adhatnak okot. A következő lépés tehát most a belső alapok megszilárdítása, ennek első megfogható eszközeként a költségvetési konszolidációt emelték ki. A szerdai bizottsági javaslat egyenesen a nemzeti költségvetési célszámok előzetes – EU-szintű és közösségi szempontú – egyeztetését is felvetette. Ezenkívül kilátásba helyezte, hogy ahol a vállalásoktól elmaradást tapasztalnak, ott nem várnák meg a hiány elszaladását, hanem idejekorán ujjára koppintanának a vétkezőnek, például a kohéziós pénzek gyors befagyasztásával.
Mindebben nem is annyira az egyes javaslatok pontos mibenléte az érdekes, hiszen előre borítékolható, hogy többségüket szenvedélyes vita kíséri még, és bőven lehetnek változások. Tömeges feltűnésük azonban a közhangulat radikális megfordulását jelzi. Négy-öt éve még elítélendő, de azért valahol megbocsátható bűnnek tűnt, ha valamely tagállam a „reformprogramok” közepette el-elcsúszott a költségvetési hiánycélokkal. A gazdasági-pénzügyi válság 2008–09-es tetőzésekor egyenesen elfogadott volt a hiány megugrása, hiszen a kormányzati pénzek bepumpálása lett az egyetlen igénybe vehető eszköz a krízis elmélyülésének a kivédésére. De most már 2010-et írunk, a túlzott költekezés okai láthatóan visszaszorultak, miközben a hiány nagysága támadásra késztette a piaci cápákat. Az új jelszó tehát az új helyzetben a deficit és az adósság csökkentése lett.
Ez az a közeg, amelyben az újonnan választott kormánynak a költségvetési hiányszámoknak nemhogy egy-másfél százalékos „elcsúszását”, hanem megduplázását kellene tudni elfogadtatni. Ami különösen magyarként („már megint?”...) lesz nehéz. Még egy-két hónapja is úgy tűnt, hogy egy épkézláb, koncepciózus, hosszú távú programot az asztalra téve, ha nem is könnyű, de nem is feltétlen eredménytelen tárgyalásra lehetett volna kilátás a célszámok odébb mozgatásáról. De a megváltozott széljárásban ez már távolról sem ennyire egyszerű.
Előre borítékolható például, hogy még ha az EU-intézmények (és az IMF) engedékenyek lennének is, az ötlet mindenképpen ellenérzéseket vált majd ki az uniós tagtársak körében, akik éppen most készülnek alávetni magukat az újabb megszorításoknak és újbóli fegyelemnek. Kellő diplomáciai érzékkel, a terep sokoldalú előkészítésével és valóban meggyőző gazdasági programmal persze még mindig lehet akár eredményre is jutni. De hogy nem adják ingyen, és keményen meg kell majd dolgozni érte, az is biztos. Érdemes kalkulálni vele.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője