„Fájni fog, de még jól jöhet” - A görög válság erősítheti az európai integrációt

„Fájni fog, de még jól jöhet” – kommentálta egy európai tanácsi diplomata március elején a görög válságból fakadó vitákat és a mögöttük eszkalálódó piaci folyamatokat. Tény, hogy mindezek nyomán kerültek reflektorfénybe igazából soha meg nem válaszolt kérdések. Kezdve a szokásossal, hogy ugyanis meddig működhet hatékonyan egy monetáris unió fiskális unió – és általában is: valódi makrogazdasági koordináció – nélkül? Aztán folytatva azzal, hogy voltaképpen mi is a „normális” mechanizmus, ha valamely eurótagtárs az államcsőd közelébe sodródik. Tudjuk, kezdetben az előbbiről a politikai elit azt tartotta, lényegében azonos szinten álló tagok között kellő politikai akarattal minden menedzselhető. Az utóbbit pedig – mint teljességgel elképzelhetetlent – eleinte szóra sem méltatták.

A mostani válság történelmi hozadéka, hogy nem csupán leporolta ezeket a kérdéseket, de a velük kapcsolatos önáltatást és tévhitet is eloszlatta. Cserébe alkalmat adott arra, hogy a válaszok olyanok legyenek, amelyek a korábbiaknál sokkal egészségesebb, időtállóbb alapokra helyezhetik az euró jövőbeni működését. És amihez képest az alternatíva az euró – illetve továbbgyűrűző hatásaival fokozatosan az egész európai integráció – erodálása lenne. Ráadásul időközben egyre több – lényegében az iméntiekhez kapcsolódó – részletkérdés is felmerült, mint hogy legyen-e végül „eurózóna-kötvény”. Hozzanak-e létre európai uniós pénzpiaci minősítő ügynökséget? És hasonlók. Amelyek valahol egyébként szintén kezdeti intézkedési hiányosságokat ismernek be.

A vasárnapi EU-pénzügyminiszteri ülés főként az érdemi válságkezelés technikai részleteit igyekezett pótolni. A mindezt megelőző, pénteki eurócsúcs emellett azt is beismerte, hogy ütött az igazság órája a fiskális fegyelem és az „európai gazdasági kormányzás” fokozásában is. Mindkettő – ha tényleg komolyan veszik és intézményesül – történelmi léptékű változásokat vetít előre az európai integrációban.
Természetesen sohasem lesz az Európai Uniónak – vagy akár az eurózónának – „fiskális uniója” is, ehhez minimum föderációvá kellene válnia. De egyre inkább lehet számos elemében már-már azt modellező érdemi együttműködés a tagok között, illetve erősödhet a számonkérés az uniós intézmények részéről, úgy, ahogy az korábban elképzelhetetlen volt. Cserébe a hirtelen bajba jutott tagok azonnali kimentésére is felállni látszik egy robusztus mechanizmus, amelyről persze a piac még bebizonyíthatja, hogy ez is kevés. Mindeközben valószínűleg csak idő kérdése, hogy a Van Rompuy-féle munkacsoport formalizálja az euró elhagyásának a módját is. Lehetőséget nyitva a görög típusú tagok előtt, hogy ha túl terhesnek érzik ilyen áron az eurózóna-tagságot, akkor rendezett módon kivonulhassanak.
Csupa olyasmi, amiről már kezdettől fogva határozni kellett volna. Csak persze eleinte nem terjedt idáig a politikai akarat meg a mozgástér. Ezek megemésztéséhez már a piac nyomására is szükség volt.
Sokszor hangoztatott szlogen, hogy az EU-integráció mindig válságokon keresztül halad előre. Könnyen lehet, az elmúlt napok döntéseire is egyszer ennek jegyében fognak visszatekinteni, amenynyiben az eurót mind közelebbről veszélyeztető pénzpiaci fenyegetés végül kikényszerítette a szorosabb integráció felé vezető – évek óta halogatott – újabb válaszokat. Merthogy, ami ehhez képest alternatíva lett volna, az a mai európai politikai elit számára egyszerűen elfogadhatatlannak, illetve – a szorosabb integráció oltárán fizetendő árhoz képest – túlzottan költségesnek tűnt. Ismét bebizonyítva, hogy az euró nemcsak közgazdasági, de nagyon jelentős részt politikai kategória is.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője