Átláthatatlanság és kudarcok a villamosenergia-piacon

A jó kormányzás közjószág, és mint ilyen messzemenően és már rövid távon is hozzájárul egy nemzet jólétéhez. A jó kormányzás alapja a körültekintő és megalapozott szabályozás, ennek egyik feltétele, hogy a kormányzat tisztában legyen az általa hozott szabályok hatásaival. Milyen jóléti hatása lesz a kialakítandó szabályoknak, törvényeknek, illetve azok a szereplők (lakosság vagy vállalkozások), akikre a szabályozás vonatkozik, várhatóan hogyan fognak viselkedni a szabályozás hatására.

Ha a kormányzat eltekint a szabályozás várható hatásainak elemzésétől, vagy engedi, hogy a szabályozás kialakításában gazdasági érdekcsoportok diktálhassanak, akkor azzal kell szembenéznie, hogy a kialakított szabályozás inkább ront, mint javít a helyzeten, csökkenti a társadalmi jólétet és így kormányzati kudarcot eredményez.
A villamosenergia-piacon az utóbbi négy-öt évben történt szabályozási lépések több esetben is magukon viselték azokat a negatív, a társadalmi jólét szempontjából káros jellegzetességeket, amelyeket általában a járadékvadászat, a kormányzati kudarcok és a korrupció fogalmaival írhatunk le. A fogyasztók számára is tisztán megmutatkoztak a negatív következmények abban, amikor 2008-ban Magyarországon a „piaci liberalizáció” nyomán a villamos energia ára a németországi szint fölé tudott kúszni, vagy amikor a megújuló energiák támogatására kialakított szabályozás (kötelező átvételi tarifa: KÁT) messzemenően hozzájárult és hozzájárul a villamos energia árának növekedéséhez azzal, hogy segítségével olyan technológiák és ezzel olyan érdekcsoportok jutnak viszonylag könynyedén ártámogatáshoz, amelyek nem sorolhatók a megújulóenergia-termelés körébe. Ezzel párhuzamosan, ezt a helyzetet erősítve a szabályozási döntések jó része megalapozatlanul és átláthatatlan módon született. Ezek indokoltságát semmilyen előzetes vizsgálat, kalkuláció nem támasztotta alá. Ez volt a helyzet például a múlt év novemberi Podolák–Fónagy-féle törvénycsomag esetében is, amely többek között arra is vonatkozott, hogy milyen erőművekkel bővüljön a kötelező átvétel alá eső energiatermelők köre, azaz milyen gazdasági érdekcsoportok kerüljenek kedvezményezett pozícióba, és ezzel együtt a fogyasztók áramszámlája mennyivel is növekedjen.
Ezzel a járadékvadászat tipikus esetét érhetjük tetten, és ez a helyzet négy következménnyel is jár. Megerősíti az üzleti csoportok járadékszerzési hajlandóságát. Látva a járadékszerzésre fordított erőfeszítések sikerességét, mások is igyekeznek betörni erre a vonzó piacra; és ez a törekvésük nem is kell, hogy a „megújuló energia” termelésére vagy akár a villamosenergia-piacra korlátozódjon. Másodszor, a kormányzat ezzel növeli a korrupciós kínálatot, emelve az ebből fakadó korrupciós kockázatokat. A szabályozó – látva, hogy tud olyan szabályokat hozni, amelyek elősegítik a szabályozott korrupt viselkedését – a következő szabályozási eljárások során a potenciális előnyök között már számításba veszi a korrupció lehetőségét is. Harmadszor, mindez már rövid távon is az elektromos áram árának a piaci hatásoktól független növekedését eredményezi, s ezzel a többletterhet a megszerzett járadék mértékéig szétteríti a fogyasztók különböző csoportjai (például a lakosság, a közszféra és az üzleti szféra) között. Mivel e fogyasztói csoportok számosak, ezért a járadékvadászatból fakadó és egy fogyasztóra jutó többletköltség alacsony.

Ez pedig az elméletnek megfelelő helyzetet eredményez: nehezen szerveződnek meg „ellenlobbizó” csoportok a járadékvadászat mérséklésére. Negyedszer, növeli a társadalmi veszteségeket az „ellenlobbizó” csoportok megjelenése, amelyek némi késleltetéssel lépnek porondra, és elsősorban a nagy villamosenergia-fogyasztó cégek körében szerveződnek. Ezek éppen a KÁT-rendszer által teremtett járadékok minimalizálására vagy „kompenzálására” jöhetnek létre. A második esetben a „kompenzálás” nem jelent mást, mint az egyéb területeken definiálható járadékok (például a foglalkoztatáshoz kapcsolódó járulékterhek) megszerzésére irányuló járadékvadászat megindulását. Ezzel – a közgazdaságtani elméletnek megfelelően – az egyik piacon sikeres járadékvadász magatartás más piacokon is ilyet szül.
A körültekintő szabályozás, a döntések előkészítése és a döntéseket előkészítő hatásvizsgálatok nyilvánossága tehát alapvető követelménye annak, hogy egy kormányzat mennyiben tudja elkerülni azt, hogy járadékvadász lobbik érdekei szerinti szabályokat hozzon, hogy szabályozási döntéseivel emelje a korrupciós kockázatokat és ezek eredményeként növelje a kormányzati kudarcok bekövetkezési esélyeit.
A hazai szabályozás és törvényhozás gyakorlata mintha mind ez idáig nem vette volna figyelembe ezeket az összefüggéseket. A ma még érvényben lévő jogalkotási törvény (1987. évi XI. törvény a jogalkotásról) teljességgel alkalmatlan arra, hogy – mint szabályozási keret – hozzájáruljon a racionális, a társadalmi jólétet növelő gazdasági kormányzáshoz. Nem véletlen, hogy az Alkotmánybíróság nemrég döntött a megsemmisítéséről. Nemcsak jogi és alkotmányos értelemben elavult, hanem a hatékony kormányzás szempontjából is. Többek között azért, mert nem írja elő a kormányzati döntések, gazdasági törvények hatásainak előzetes és utólagos közgazdasági vizsgálatát, valamint e hatásvizsgálatok nyilvánosságra hozatalát a döntés-előkészítési folyamat során. Így ilyen vizsgálatokra rendszerint nem is kerül sor, illetve ha igen, akkor ezek eredményeit a kormányzat rendszerint nem hozza nyilvánosságra.
Enélkül továbbra is együtt kell élnünk a járadékvadászattal és a korrupciós kockázatok viszonylag magas szintjével, amelyek önmagukban is inkább valószínűsítik a kormányzati kudarcok bekövetkezését, mint elkerülését.