Létezik-e jólét növekedés nélkül?

Nehéz elfogadnunk azt a tényt, hogy a folyamatos növekedési korszaknak lassan vége szakad. Ezért aztán újra és újra megpróbálkozunk a határ kitolásával. Ennek legmarkánsabb tünete az állami és privát eladósodás, amely átmenetileg ugyan fizetőképes keresletet teremt, ám hosszú távon csak növeli a gondokat. Olyan, mintha az alkoholistának pálinka fogyasztását írná elő az orvosa. A terápia gyors és hatásos: a beteg remegése percek alatt megszűnik.
Az eladósodás azonban egyre inkább határt szab a lehetőségeknek: a reáljövedelmek csökkennek, a szociális feszültségek erősödnek, miközben egyre többen érzik, hogy a társadalom szélére sodródnak. Nyomasztóan hat a legtöbb emberre a kérdés: hogyan tovább?

A mai aktív generáció hozzászokott, hogy mindig minden előremegy, a gazdaság növekszik. Szerintük ez a természetes állapot. Ha nincsen növekedés, az irracionális, természetellenes dolog, amely összeomláshoz vezethet. Kevés dolog van, amiben a legtöbb politikus, vállalkozó, bankár és szakszervezet egyetért: a növekedés fenntartása ilyen dolog, amelynek érdekében mindent meg kell tenni.
Ez az alapvetés indokolja azokat az ezer milliárd dollárnyi összegeket, amelyeket a kormányok pénzintézetek, vállalatok és újabban államok megmentésére elköltenek. Az eladósodás rövid távon sok szereplőnek kedvező: a politikus választást nyerhet általa, a bankár alacsony kockázattal fektetheti be a betétes pénzét, a vállalkozó piacot szerezhet, a munkavállaló megőrizheti munkahelyét. A természetből azonban tudjuk, hogy az állandó növekedés nem természetes. Normálisnak tartjuk, ha egy fiatal egy évben 10 cm-t növekszik, de nem tartjuk normálisnak, ha egy felnőtt teszi ugyanezt. A sejtek osztódása is lehet egészséges vagy pusztulást okozó egyaránt. Most, hogy lassan elköltjük unokáink pénzét, a befektetők egyre gyakrabban felteszik a kérdést, vajon képes lesz-e valaha egy-egy állam visszafizetni az adósságát?

A mai kormányoknak sok sürgető feladatot kell megoldaniuk. Javítani kell a közoktatás, a közegészségügy helyzetét, a közbiztonság és az árvízvédelem színvonalát. Ezeknek a feladatoknak az ellátása azonban egyre több forrást igényel. A magasabb adókat viszont nehéz kivetni, az államok további eladósodását pedig a pénzpiac egyre hisztérikusabban fogadja. Miután pedig a növekedés is megállt, immár az adósságokat sem lehet „kinőni”.
Egyre világosabban látszik, hogy új korszak határához közelítünk. A szemléletváltás nem azért következik be, mert a társadalom hirtelen mély felelősséget érez a környezet vagy a jövő generációk anyagi alapjainak rombolásáért, hanem azért, mert a pénzügyi, gazdasági, társadalmi és környezeti rendszerek instabilitása fenyegetővé vált. De mi jellemzi majd ezt a korszakot, mire készülhetünk? Képes lesz-e a világ – és benne Magyarország is – megrázkódtatás nélkül végigvinni ezt az ipari forradalomnál is átfogóbb és annál jóval gyorsabban lezajló fordulatot?
Minden jel arra mutat, hogy a törvényszerűen bekövetkező változások az élet szinte minden területét érinteni fogják. Az ipari társadalmat jellemző struktúrák jó része felbomlik, hogy helyet adjon az új társadalmi-gazdasági struktúráknak. Másképpen fogunk felnőni, tanulni, dolgozni és élni.
Az átmenet tele lesz konfliktusokkal. A vesztes érdekcsoportok elvárják a szubvenciót, de az állam nem lesz képes finanszírozni a vele szemben támasztott anyagi elvárásokat. A változás tehát létbizonytalansággal, heves konfrontációkkal jár, és csak átfogó szemléletváltással lehet majd fenntartani a társadalmi békét.
Mit értünk szemléletváltáson? A fogyasztói magatartás nem magától alakult ki, hanem az állandó „fogyasztásra nevelés” eredménye. Ma az embereknek a vásárlás már nemcsak a létszükségletek kielégítését jelenti, hanem élmények megvásárlását, a frusztrációjuk csökkentését és a figyelmük elterelését is a napi gondokról. Mivel ez a szemlélet ma igen mélyen begyökerezett a társadalmunkba, a megváltoztatását minél előbb és minél radikálisabban meg kellene kezdenünk.
Az alapvető kérdés persze az, létezik-e jólét növekedés nélkül. Talán igen, mert a változásoknak pozitív hatásai is lesznek. Megjelenik a tudatos fogyasztó, aki csak a szükséges és hasznos dolgokat vásárolja meg, és kevesebb frusztrációt él át kielégítetlen fogyasztási vágyai miatt. Források hiányában az állam kénytelen lesz visszafogni gyámkodását. Nem lesz képes beavatkozni az élet összes területén, mivel nemhogy növelni nem tudja, de csökkentenie kell a munkát és a nyereséget terhelő adókat.
Az új generációk számára természetes állapot lesz, hogy a munka nem egyenlő az alkalmazotti léttel. Az új idők ideálja az öntudatos vállalkozó lesz, aki saját pénzéből, saját kockázatára másoknak munkát biztosít. A globalizáció ellenére – vagy éppen hatására – még jobban megerősödnek a helyi közösségek. Az ipari korszakban atomizált társadalom kis családjai az egzisztenciális kényszerek hatására újra többgenerációs háztartásokba költözhetnek. Ezekben a kis közösségekben mindenkinek jut majd valamilyen munka vagy a ház körül, vagy a lokális, illetve globális gazdaságban.
Mielőbb rá kell ébrednünk, hogy Magyarország már nem járhatja be ugyanazt az utat, amelyet a legfejlettebb társadalmak bejártak. Miközben Kína hajtóereje demográfiai természetű, hiszen heti 1,2 millió munkaképes és motivált munkaerő és fogyasztó költözik be a városokba, addig hazánk nem rendelkezik hasonló tartalékokkal. Amennyiben megtartjuk és kiépítjük tőkevonzó képességünket, átmenetileg képesek leszünk profitálni a globalizációból. Hosszú távon azonban mi sem számíthatunk a GDP folyamatos növekedésére, ezért a jövőbeli konfliktusok minél hatékonyabb tompítása érdekében nekünk is minél előbb hozzá kell látnunk a jólét növekedés nélküli feltételeinek megteremtéséhez.

A szerző az IFUA Horváth & Partners ügyvezető partnere