Bázel III szabályai nem csökkentik a kockázatokat
Jó példa a bázeli szabályok korlátaira, hogy amíg egy-egy hitelkihelyezés kockázatának súlyozására matematikai képleteket kell alkalmazni a tőkemegfelelés kapcsán (és a szükséges tőkemennyiség csak ezen hitelkihelyezés kockázatától függ), addig semmilyen eszköz nincs, amely azt vizsgálná, hogy az adott hitelkihelyezés milyen portfólió része, az hogyan hat a portfólióra és viszont.
Mindez a portfólió diverzifikációja helyett inkább a kockázat „kiszervezésére” ösztönözte a piaci szereplőket, akik a kockázatosabb kinnlevőségeket összecsomagolták és derivatív termékként (elsősorban CDS formájában) úgy alakították át, hogy azokra a szabályok már nem voltak alkalmazandók, vagy ha mégis, akkor is kisebb tőkét igényelt. A legtöbb esetben arra is volt lehetőség, hogy a bankok a kockázatot a bankszektoron kívüli területre (például biztosítókhoz) „adják”, ahol vagy nem létezik szabályozás, vagy másfajta van.
Újfajta jogalkotási szemlélet szükséges a pénzügyi piacok rendbetételéhez. De ehhez néhány illúzióval le kell számolni: a jog ugyanis nem mindenható.
1. Az új szabályok célja nem lehet az, hogy elkerüljék a jövőbeli válságokat. Nem lehet előre szabályozni egy még nem létező válság nem tudott okait; vagy egy ma még nem ismert pénzpiaci terméket, piaci mechanizmust. A reális célkitűzés tehát a jövőbeni válságok hatásainak csökkentése, enyhítése lehet, valamint az, hogy a szabályozás megfelelő környezetet biztosítson a fogyasztók bizalmának a helyreállítására.
2. Törekedni kell arra, hogy egy követelés ugyanolyan szabályok alá essen, bármilyen formában és bárhol jelenjen is meg, csökkentve ezzel a formai, szektorbeli és területi arbitrázs lehetőségeit.
3. A jognak kellően rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy időben reflektálni tudjon a pénzpiacok és pénzpiaci termékek innovatív fejlődésére.
Ez utóbbi a legnehezebb. Mire egy új szabályozás testet ölt, addigra újabb és újabb termékek lépnek a piacra. Olyan szabályokra van tehát szükség, amelyek maguktól tudnak reagálni a termékek rugalmasságára.
Az elmúlt évtizedekben kialakult és meggyökeresedett szabályozás – leegyszerűsítve – arra az elképzelésre épül, hogy a jogszabályok definiálják a tevékenységeket, a szolgáltatást engedélyhez kötik, az engedéllyel rendelkező intézményeket pedig a megfelelő hatóságok felügyelik. Ma egy terméket könnyű úgy módosítani, hogy kiessen a részletes szabályok hatóköre alól, s a továbbiakban már csak általánosabb, kevesebb védelmet nyújtó jogszabályok rendezzék a terméket.
A pénzpiaci mechanizmusokat legalább alapfokon oktatni kell. És szakítani kell azzal a gyakorlattal, hogy az uniós irányelveket a legtöbb esetben anélkül építik be a helyi jogrendszerekbe, hogy azok egyes szabályait ne szigorítsák vagy módosítsák a megengedett keretek között a helyi viszonyokra. A szabályozandó kérdések sorrendje és hangsúlya regionálisan eltérhet, sőt, el is kell térnie. Könnyen belátható, hogy ami egy angol vagy német lakossági befektető számára már elengedő védelmet nyújt, az nem védi meg a kevesebb ismerettel és tapasztalattal rendelkező kelet-európai társukat. Amíg egy országban a fogyasztók többsége nem tud különbséget tenni a „tőkegarantált” és a „tőkevédett” kifejezések között, és amíg a védelmére szolgáló eljárások hosszadalmasak és bonyolultak, addig ismereteket kell terjeszteni, mert a kevésbé tájékozott és védelemre szoruló fogyasztók nem képesek bizalommal viseltetni egy általuk nem ismert világ iránt.
A bázeli szabályok alkalmatlanok e problémák kezelésére: hiába vezetik be a jövőben azokat, ha a pénzügyi piacok fellendítésében közreműködő alapegység, a fogyasztó bizalmatlan marad. Az emberek tudatlansága, illetve válság idején bizalmatlansága önmagában képes egyes országok pénzpiaci kockázatát növelni. A transzparencia és a fogyasztóvédelem javítása érdekében olyan szabályozásra is szükség van, amely a komplex termékek kereskedelménél is megköveteli, hogy mind a termék vásárlójának, mind a forgalmazójának foglalkoznia kell a termék kockázatával. A termékek átvilágítását komolyabbá kell tenni, a hitelminősítőket szigorúbban kell felügyelni.
Olyan jogszabályokat kell alkotni, amelyek megakadályozzák, hogy a követeléseket ne lehessen nyomon követni. Ebben több ország szabályozását is össze kell hangolni – de úgy, hogy csak a területi és a szektorbeli arbitrázsra szolgáló lépéseket iktassák ki, a valódi kockázatokat csökkentőket viszont ne. A nemzeti szabályozás nem elég. A pénzügyi piacok oly mértékben vannak összefonódva egymással, hogy több-kevesebb jogkörrel közös európai uniós felügyeletre van szükség a határokon átívelő tranzakciók átláthatósága érdekében.
Bázel szkeptikusai szerint a pénzpiaci szereplők mindig több szakértővel és jogásszal fognak rendelkezni, mint a felügyelők, így mindig egy lépéssel előrébb fognak járni. Ezért is van szükség a felügyeleti reform során szemléletváltásra.
A szerző a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda banki és finanszírozási csoportjának ügyvédje
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.