50 évente jön egy válság - érdemes lenne biztosítást kötni rá
Ha feltételezzük, hogy megfelelő megelőző intézkedések hiányában nagyjából 50 évente jelentkezik egy válság, amelynek összesített veszteségei elérik az éves globális GDP-t, akkor ésszerűnek tarthatnánk, hogy annak megelőzésére a világ kössön biztosítást. Ennek feltétele lenne, hogy a díj teljes összege a globális GDP 2 százaléka alatt marad (azaz nem haladja meg az ötvenedrészét).
A válságok gyakoriságának csökkentésében a legegyszerűbb út az lenne, ha köteleznék a bankokat, hogy a tevékenységük során – hitelek felvétele helyett – nagyobb mértékben támaszkodjanak saját tőkéjükre. Ennek révén nagyobb veszteségeket is el tudnának viselni anélkül, hogy csődbe mennének. Most globális szinten épp ezt akarják megvalósítani. A Pénzügyi Stabilitási Tanács és a Bázeli Bizottság közzétett egy-egy jelentést a nagyobb tőkefedezeti ráták alkalmazásáról, illetve ezek bevezetésének átmeneti hatásairól.
Az első tanulmány megállapítja, hogy a tőkefedezeti rátának egy százalékpontnyi megemelése lehetővé tenné a válságok gyakoriságának egyharmados csökkentését. Eközben a kamatokat csak 13 bázispontnyi mértékkel kellene megemelni (erre azért lenne szükség, mert a bankoknak többe kerül a saját tőke felhajtása, mint adósság kibocsátása). Más szavakkal kifejezve: a bankoknak mindössze 4-ről 4,13 százalékra kellene emelniük a kamataikat ahhoz, hogy az éves teljes jövedelem elveszítésével járó válságok gyakorisága 50 helyett 75 év legyen. A kamatok ilyen szerény mértékű emelése a bankoknak legfeljebb néhány ügyfelét késztetne arra, hogy alternatív finanszírozási forrást kutasson fel. Meglepő, hogy egy ilyen csekély többletköltséggel járó szabályozástól ilyen kedvező hatás lenne várható.
Ennyit a hosszabb távról. Manapság azonban a szenvedélyesen vitatott kérdés az, hogy az áttérés a kötelező, magasabb tartalékszintre vajon nem járna-e túlzott, rövid távú költségteherrel (mivel a bankok valószínűleg növelnék a kamatrést, illetve visszafognák a hitelezést). Különösen csökkentené a hitelezést, ha olyan bankokat is az új szabályozás hatálya alá vonnának, amelyek továbbra is gyengélkednek. Ez öszszességében is mérsékelné a fellendülés erejét, ezért józan megfontolásra van szükség a reguláció szigorításának időzítésében.
A fent említett tanulmányok közül a második megállapítja, hogy a bankok tőkefedezeti mutatójának minden egy százalékpontnyi emelése – ha a lépést négy évre elosztva hajtják végre – mintegy 0,2 százalékkal csökkentené a GDP-t. Mivel általában 3 százalékpontos tőkefedezet-emelésről esik szó, ezért a hatás 0,6 százalék lenne.
Bizonytalanság azonban itt is adódik bőségesen. Megállapítja a jelentés például, hogy a tőkefedezeti mutatónak az Egyesült Államokban végrehajtandó emelése lényegesen nagyobb hatással járna, mint az euróövezetben, annak ellenére, hogy ez utóbbi esetében kiterjedtebb a bankokra alapozott finanszírozás. Egy további megállapítás szerint a monetáris politika képes a sokkhatás egy részének közömbösítésére. Ez azonban nem érvényesül a nullához közeli irányadó kamatok esetében vagy az euróövezetben, ahol az eltérő feltőkésítési kényszerrel szemben uniform monetáris politika érvényesül. Az új szabályozás hatása ily módon akár négyszerese vagy ötszöröse is lehet olyan országokban, ahol a bankok jelentősen alultőkésítve működtek. A tét csak látszólag csekély, mert ha a növekedés rendkívül alacsony a munkanélküliség leépítéséhez, akkor minden tizedespontnyi értéknek is nagy szerepe van.
Ha a növekedést akár szerényebb mértékben is visszafogjuk olyan időpontban, amikor a magánszektor még nem fejezte be a túlzott tőkeáttétel leépítésének ciklusát, a kormányok pedig ehhez csak éppen most fognak hozzá, akkor a stagnáláshoz közeli állapot meghosszabbítását kockáztatatjuk, aminek eredményeként a válság által indukált munkanélküliség strukturálissá válhat. A szigorított hitelezési normák tartós alkalmazása ráadásul aránytalanul nagy erővel sújtja a gyorsan növekvő, de készpénzben szegény cégeket, ez súlyos következményekkel járhat az innováció, a termelékenység, végső soron pedig az egész növekedési potenciál szempontjából.
Mindez nem jelenti azt, hogy a bankoknak szabályozási haladékot kellene adni. Csupán arról van szó, hogy az időzítés igenis számít. A gazdaságpolitikusoknak emellett óvakodniuk kellene a regulációs sokk és a fiskális sokk egyidejű alkalmazásától, ezért az új szabályozási normák meghatározását távolabbi határidőkkel járó, kényes ügyként kell kezelni. Az átmenettel járó költségek megléte és szintje azt is jelenti, hogy nem feltétlenül érdemes megtenni minden olyan lépést, amely csökkenti a pénzügyi válság kirobbanásának a valószínűségét. A jelen problémáival megszállottan küzdő politikus számára másodlagos jelentőségűnek látszik, hogy a következő válság 50 vagy 75 év múlva következik-e be. Ezért a szabályozási reformot a rövid távú veszteségek minimalizálásának szándékával kell megtervezni.
A szerző a Bruegel Gazdaságkutató Intézet igazgatója
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.