Tévhitek a feldolgozóipar gazdasági szerepéről
A 60-as évek közepén a világhírű brit közgazdász, Nicholas Kaldor riadót fújt a „deindusztrializáció” miatt. A Cambridge Egyetem akkori oktatója (egyben a brit Munkáspárt befolyásos tanácsadója) károsnak tartotta azt, hogy az értékteremtés a feldolgozóiparról áttevődik a szolgáltatásokra, mert a termelőüzemek a tevékenységükkel előreviszik a technológiát, míg a szolgáltatások nem. A brit Munkáspárt pénzügyminisztere 1966-ban James Callaghan volt, akit arra is rábírt, hogy szelektív adó alkalmazásával nagyobb terhet rójanak a foglalkoztatásra a szolgáltatásokban, mint az iparban. Az intézkedést 1973-ban eltörölték, mert rájöttek, hogy árt az idegenforgalomnak, amely pedig az akkor különösen fontos devizát hozta.
Kaldor érvelése azon a hibás előfeltevésen nyugodott, hogy a szolgáltatások egy műszakilag stagnáló tevékenységet képviselnek. Ez a nézet a családi üzletekben és a postahivatalokban szerzett alkalmi, gyakorlati tapasztalatokon alapult, amelyekre az egyetemi oktatók az intézményből kilépve szert tehettek. E benyomások azonban távol estek attól a hatalmas változástól, amelyet hamarosan meghozott pél-
dául a Fedex, a faxkészülék, a mobiltelefon vagy az internet.
A későbbiekben még meszszebb vitték azt a kétes felfogást, hogy a gazdasági tevékenységek között a vélt innovatív erejük szerint kell szelektálni, és ennek megfelelően például a félvezetőcsip-gyártásnak elsőbbséget kellene adni a burgonyachips előállításával szemben. Ezt a vélekedést elutasította George H. W. Bush elnök gazdasági főtanácsadója, Michael Boskin, s emiatt politikai támadások kereszttüzébe került. Egy riporter azonban a dolog nyomába eredt. Mint akkor kiderült, a félvezető-alkatrészeket primitív, esztelen munkával ültették az alaplapra, ezzel szemben a burgonyaszirmokat már annak idején is egy magas szinten automatizált folyamat keretében állították elő.
A félvezetőchip és a burgonyachips egymáshoz viszonyított jelentőségéről folytatott vita arra is rámutatott, hogy a két terület megítélését nagyban befolyásolta, ki milyen területen dolgozik. Az élelmiszer-ipari termék előállítóit tompa agyúaknak tekintették, míg a félvezetők gyártásában foglalkoztatottakat korszerű gondolkodásúnak. Szerintem viszont nem az határozza meg az egyén személyiségét, amit előállít, hanem az, amit elfogyaszt.
A „deindusztrializáció” veszélyeiről a 60-as évek Nagy-Britanniájában folytatott vita híre nem jutott el a Berkeley két akadémikusához, aki később hasonló polémiába kezdett az Egyesült Államokban. Stephen Cohen és John Zysman 1987-ben jelentette meg a könyvét, ezzel a címmel: A gyáripar számít. Ebben azt állították, hogy feldolgozóipari üzemek nélkül a szolgáltató szektort nem lehet fenntartani. Ez azonban megtévesztő: elképzelhető egy-egy ország erős közlekedési ágazattal, teherautókkal, vasutakkal, amelyeken nagy volumenben lehet mezőgazdasági terményeket szállítani. Erre példával szolgálhat már a Perón előtti Argentína is, csakúgy, mint Ausztrália, Új-Zéland vagy később Chile a maga sikereivel.
Cohen és Zysman érvelése szerint a feldolgozóipar ugyanúgy viszonyult a szolgáltatásokhoz, mint a növényvédőszer-szóró repülőgép a gyapotföldekhez vagy a ketchupgyártó a paradicsomparcellához. Ezért ha valaki külföldre helyezi a paradicsom előállítását, akkor ugyanezt kell tennie a ketchupgyárral, vagy be kell zárni az üzemet. Ezek a korai epizódok tudósok iparhoz fűződő megszállottságát tükrözik, amely hamar elmúlt.
Mindez azonban nem mondható el az „ipari fetisizmus” legújabb, Amerikában és Nagy-Britanniában tapasztalt fellángolásairól. A gyártók támogatásának ötletével folytatott mostani flört lényegében a közelmúlt pénzügyi válságából táplálkozik, ezért nagyobb esélye van a fennmaradásra. A fétis különösen hatásos az USA-ban, ahol a kongresszusi demokraták olyan törvényekért szövetkeztek a lobbistákkal, amelyek védelmet és szubvenciót nyújtanának az iparnak, hogy növelni tudja részesedését a GDP-ben.
A válság miatt – amolyan viszszatérésként Adam Smith teóriájához – számos politikus elfogadta azt az érvet, hogy a pénzügyi szolgáltatások improduktívak, sőt egyenesen kontraproduktívak, ezért azokat kormányzati beavatkozással vissza kell szorítani. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy az ipari termelést ki kell terjeszteni. Ez azonban nem helytálló, mert ha bárki korlátozni akarná is a pénzügyi szolgáltatásokat, akkor még mindig ott maradna az egyéb, hasonló tevékenységek tömkelege.
Az alternatívát nem több dízelmotor vagy szélturbina jelenti, hanem a szolgáltatások sokasága, beleértve a szakterápiás kezeléseket, a gondozást, az oktatást. A gyártás előtérbe állítása melletti érvek nem bizonyítottak, mert nem lehet bizonyítani őket.
A szerző a Columbia Egyetem profeszszora, az amerikai Külügyi Tanács vezető munkatársa
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.