Munkahelyek - Egymillióval több lenne, maradhat?

Kétségtelenül alapos vizsgálatra volna szükség annak hiteles bemutatásához, hogy Európában miért nálunk az egyik legalacsonyabb az aktív népesség foglalkoztatási rátája. A legtöbb országban a foglalkoztatási ráta 70 százalék körül alakul, nálunk csupán 56 százalék. A rendszerváltás megrázkódtatásai egymillió főnyi munkaerőt szorítottak ki a munka világából, a foglalkoztatottak száma tartósan négymillió fő alá csökkent (jelenleg 3,8 millió), a munkanélküliek száma pedig 470 ezer fő.

A munkahelyteremtés tehát nálunk aligha vitatható szükségszerűség. Az alacsony foglalkoztatási ráta önmagában is azt jelzi, hogy a magyar munkaerő „nagyszerűségéről” itthon kialakult és rögzült megítélés – ha valaha volt is egyáltalán alapja – ma már a félrevezető illúziók sorába tartozik. Ideje lenne szembenézni a rideg valósággal: a hazai munkaerő nemzetközi versenyképessége éppen olyan gyenge, mint a gazdaságunké, a kettő egyébként egymástól elválaszthatatlan. Nem vitatható, hogy a rendszerváltás óta a munkát terhelő költségvetési elvonások erőteljesen szűkítették a foglalkoztatást, de a legfontosabb, hogy akarva-akaratlanul tovább éltették a piacgazdaságtól idegen, állami és munkavállalói attitűdöket. Ugyanakkor nem kétséges, hogy az alacsony szintű foglalkoztatásunk csak részben magyarázható gazdasági tényezőkkel, és ebben a tekintetben például az egy- vagy többkulcsos személyi adózás aligha játszhat érdemleges szerepet. A 16 százalékos egykulcsos személyi adózás első lépésben a munkavállalói jövedelmek és a költségvetés közötti arányokat rendezi át, a makroszintű keresletet nem befolyásolja.

Tökéletesen értem és egyetértek azzal a kormányzati megítéléssel, hogy az egymillió új munkahely és ugyanannyi új adófizető alapfeltétele egy radikális adócsökkentésnek. Érdemes lenne azonban komoly erőfeszítéseket tenni arra is, hogy az igen gyenge adózási készséget hogyan lehetne javítani, azaz a fekete- és szürkegazdaságot „normális” szintre mérsékelni. Félő ugyanis, hogy az egymillió új munkahely megteremtődése esetén a várakozásokkal szemben az adózók száma jóval kisebb mértékben növekszik. Ráadásul a nemzetközi kitekintésben is magas fekete- és szürkegazdaság visszaszorítása kormányzati eszközökkel – jogalkotás, adózás, politikai és üzleti morál stb. – talán jobban befolyásolható, mint a versenyképes új munkahelyek létrehozása.

A jóval kedvezőbb foglalkoztatási szint ellenére az Európai Unióban is prioritás a munkanélküliség csökkentése, nálunk azonban ennek a gazdaságpolitika kulcskérdésének kell lennie, ami felzárkózásunkat és növekedésünket is alapvetően behatárolja. A globalizáció és a piacgazdaság feltételei között a foglalkoztatás sajnos nemcsak politikai szándék és akarat, hanem a külső és a belső gazdasági feltételek által meghatározott versenyképességi kérdés, ennek megfelelően csak komplex társadalmi-gazdasági-szociális megközelítésben ígér eredményt.

Adott helyzetünkben az állami munkahelyteremtés költségvetési korlátokba ütközik, nemcsak most, hanem az évtized egészében. A kis- és középvállalkozások exportteljesítménye ugyanakkor súlyos versenyképtelenségről tanúskodik. A munka világából kiszorult körülbelül egymillió fő versenyképessége szerény, és a várható követelményekhez csak részben alakítható, a most munkába állók képzettsége, annak gyakorlati alkalmazhatósága is szánalmasan rossz. Mindezek rövid távon nehezen változtatható adottságok, és súlyos kérdéseket vetnek fel: miből finanszírozhatók a csekély versenyképességet ígérő munkahelyek, hol találnak fizetőképes piacra, milyen bérre és adófizetésre nyílik lehetőség a nem versenyképes foglalkoztatás esetén. A cél tehát nemes, bár kissé eltúlzott. Önmagunk árnyékából csak nehezen léphetünk ki. Megkísérelni lehet, az eredmény azonban enyhén szólva kétséges.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója