Nem tudni olyan dologról, ami indokolta volna az IMF-szakítást

A mai napig nem derült ki, konkrétan mi vezetett a Nemzetközi Valutaalappal folytatott tárgyalások júniusi megszakadásához. Nem tudni, volt-e valamilyen újabb feltétele a nemzetközi szervezetnek, amelyet az új magyar kormány elfogadhatatlannak tartott volna. Arra utalnak azonban a jelek, hogy valószínűleg semmilyen konkrét ügy nem állt a háttérben, csupán diplomáciai feszültség.

Nem szabad elfelejteni, hogy az Európai Unió is benne volt a tárgyalásokban, méghozzá ugyanakkora volt a szava, mint az IMF-nek. Szakértők szerint valójában az EU volt mindvégig a szigorúbb tárgyalópartner, ez nem is csoda, hiszen a csatlakozásunk óta fekete báránynak számítottunk költségvetési téren. Talán 2011 lehet az első év, amikor teljesítjük a kötelezően előírt hiánykritériumot. Attól ugyanis, hogy nem vagyunk tagja az eurózónának, a 3 százalékos szabály ugyanúgy vonatkozik ránk is. Ezért is voltunk túlzottdeficit-eljárás alatt az utóbbi években, igaz, ennek közvetlenül nem éreztük semmilyen hátrányát.

Az eredeti szándéklevélből – amely a hitelmegállapodás alapját képezte – kiderült, viszonylag kevés konkrét intézkedést kértek számon a nemzetközi intézmények, ezek többsége is valószínűleg a magyar kormány ötlete alapján került a dokumentumba. Annak sarokpontja a költségvetési hiány tartása volt, amelyet eredetileg még 2009-ben terveztek 3 százalék alá levinni. A korábbi tapasztalatok alapján többen meglepően rugalmasnak minősítették az IMF-et a kiszabott feltételek láttán, hiszen a mostani válság előtt igen konkrét elképzelésekkel érkeztek egy-egy megmentésre váró országba.
Az utóbbi időben ismét megfigyelhető volt, hogy kezd bekeményíteni az IMF, például olyan konkrét ügyekben, mint a bankadó, is állást foglalt. Eközben az eredeti megállapodásban mindössze öt konkrét lépés szerepelt: az állami dolgozók bérének a befagyasztása, a 13. havi nyugdíj megszüntetése, illetve a közszféra 13. havi illetményének limitálása, a szociális kiadások befagyasztása, valamint a központi kiadások visszavágása. Emellett szerepelt még a vállalások közt az agrártámogatás szűkítése, de ez utóbbit nem is az IMF, hanem az EU vettette bele a megállapodásba, egyébként a szakértők nem túl barátságos lépésnek tartották. A teljesen nyílt agrárpiacon ugyanis eleve a nyugati termelőknél alacsonyabb támogatási szinttel kénytelenek versenybe szállni a hazai termelők, amit addig az állam részben tudott ellensúlyozni.

Emlékezetes azonban, hogy a Fidesz részéről már a tavaszi választások előtt olyan jelzések érkeztek, miszerint a 2010-es büdzsé hiánya az eredetileg tervezett paraméterek mellett nem tartható. Utólag kiderült, hogy a hiánytúllépést részben megalapozottan jelezték előre, hiszen a legtöbb elemző szerint mintegy 200 milliárd forintos lyuk van a büdzsében annak ellenére is, hogy a GDP-növekedés bő egy százalékponttal kedvezőbbnek ígérkezik az előre jelzettnél. Hogy ezt az álláspontot nem sikerült megfelelően a nemzetközi szervezetekkel elfogadtatni, abban több tényező is szerepet játszott. Főként a rajtunk kívülálló görög események miatt az EU egyre merevebbé vált hiányügyben. Valószínűleg az sem használt az ügynek, hogy a kormány egyből hozzácsapva az eleve jelentkező hiánytúllépéshez még az állami vállalatok adósságátvállalását is belevonta az ügybe, így 7 százalék feletti deficittel csapta ki a biztosítékot.

Feltűnő, hogy az adósságkonszolidációs tételekről azóta sem esik szó, még a jövő évi költségvetésben sem, noha az vélhetően ugyanúgy megvan, sőt, az azóta termelt veszteségekkel együtt még gyarapodhatott is. Ennek görgetése valószínűleg már annak a kényszerhelyzetnek az eredménye, amely az IMF-fel történő szakítás után alakult ki. Jelenleg ugyanis az a kormány álláspontja, hogy csupán a hiánycélra vonatkozó vállalás köt minket, és a megállapodások betűje szerint nagyrészt igaza is van. Annyiban azonban mégsem, hogy az eredeti szándéklevélben az a vállalás is szerepel, miszerint semmilyen, a bevételeket csökkentő lépést nem hoz a kormány. Márpedig ezt már a 29 pontos csomaggal megsértette az új kormány, noha más lépésekkel ellentételezte a kiesést, sőt, a kialakult lyukat is sikerült nagyjából betömnie. Csakhogy ezt a szintén a megállapodásban rögzített egyeztetési kötelezettség elmulasztásával tette, alapot adva az IMF-nek az elégedetlenségre.
Más közelítésmódban azonban az IMF-nek hitelezőként csak a pénzének a viszontlátása kell számítson, már csak azért is, mert neki is elő kellett teremteni valahonnan azt az összeget, amelyet a számlánkra átutalt. Márpedig a piaci értékelés szerint nem került távolabb a fenntartható pályától a magyar költségvetés az új kormány hivatalba lépése óta, tehát a valutaalapnak továbbra is megvan minden esélye, hogy visszakapja a nekünk nyújtott kölcsönt. Esetleg még abba lehetne belekötni, mennyire strukturálisak a tavasz óta született bevételnövelő lépések, főként a deklaráltan átmenetinek szánt bankadó. A bérbefagyasztásnál azonban nem áll ez sem gyengébb lábakon, szerkezetátalakításnak egyik sem tekinthető.

Összességében tehát kevés valós indok látszik a gazdasági szabadságharc kipattanásának hátterében, annál több az ellentmondás (például, hogy a szigorúbbnak tartott EU-val maradtunk „barátságosak”). Korábban lehetett egyezkedni az IMF-fel, amit az is mutat, hogy a 2009-es hiánycélt illetően is rugalmas volt, bő egy százalékpontos lazítást hagyott jóvá az előző kormánynak a külső feltételek romlásával. Egy új, készenléti megállapodás pedig korántsem jelentett volna olyan mértékű beleszólást a magyar ügyekbe, mint a hitelcsomaggal kapcsolatos folyamatos egyeztetési kényszer. Kérdés, hogy teljesen elvágták-e Orbánék a további megállapodás lehetőségét, vagy még van esélyünk az állami finanszírozást potenciálisan olcsóbbá tevő védőernyőre szert tenni.