Német diktátum?

A felszín persze tagadhatatlanul félrevezető. A csúcs múlt csütörtökön kezdődött, és még a megelőző hétfőn is azzal álltak fel ugyanezen tagországok külügyminiszterei, hogy többen is megszellőztették: „legalább huszonnégyen” a huszonhétből határozottan ellenezték az EU-szerződés módosítását. Aztán három nappal később öszszeültek az állam- és kormányfők, és egyhangúlag arra jutottak, hogy az addig elsősorban a német kancellár által szorgalmazott szerződésmódosítás valóban meglépendő intézkedés. Ez első ránézésre tekinthető akár „behódolásnak” is. De miért ne volna elképzelhető, hogy közös belátásról van szó?

A német kancellár nem „utasított” senkit, csupán értésre adott. Még egyszer kifejtette, hogy amennyiben nem születik alapszerződéssel jogilag is alátámasztott állandó közösségi eszköz az államcsőd peremére jutó tagállamok jövőbeli kisegítésére – ennek lehetne egyik formája egy állandósuló Európai Valutaalap például –, akkor a karlsruhei alkotmánybíróság jó eséllyel helyt fog azon megkereséseknek, amelyek szerint a jelenlegi támogatási formák ellentétesek az EU-szerződéssel. Ez pedig magában hordja annak várható kimondását is, hogy a közös európai valutát immár nem a német alkotmánybírák által is elfogadott felelős és stabilitást célzó politika alapján menedzselik, ami ellentmond azoknak a feltételeknek, amelyek mellett a német márka becserélését az euróra annak idején jóváhagyták. És ha ez az anomália fennmarad, akkor a német kormánynak lépéseket kell tennie az eurózóna elhagyására.
Merkel csupán annyit érzékeltetett kollégáival, hogy ha nem lesz jogilag alátámasztott közös mechanizmus, akkor maga a német eurótagság is veszélybe kerülhet. A tagtársak elvben ezek után is dönthettek volna úgy, hogy továbbra is ki-ki megy a saját feje után. De itt már többé nem egy szerződésmódosítás körüli kényelmetlenség, hanem az euró jövője lett a tét. Nem nehéz belegondolni, milyen következményekkel járhat, ha Karlsruhéban egyszer csak helyt adnak a német eurótagságot megkérdőjelező keresetnek (merthogy van ilyen). Ami nyilván nem jelentené már másnap Berlin kilépését, de jelentené az euró pénzpiaci lemészárlását és a fejlemény összes azonnali romboló politikai, gazdasági következményét. Szóval olyasmit, ami még azoknak sem érdeke, akik amúgy e percben nem is eurótagok.
Ezt látta be péntek kora hajnalra mindenki, és döntött úgy – nem kényszerre, hanem kollektív belátás alapján –, hogy mindenkinek érdeke az amúgy tagadhatatlanul mindenki által utálatosnak tekintett szerződésbetoldás megkezdése. Sőt, ha már így alakult, a rutinosabbja mindjárt ki is használta az alkalmat, mondván, ha a németek jelezhetnek legitim gondot, akkor mások is. Például a britek, akiknek színeiben David Cameron miniszterelnök drámai hangon ecsetelte, hogy aligha tudja otthon „eladni” a közösségi kiadások bővítését akkor, amikor hazájában a nemzeti büdzsét évtizedek óta nem látott mértékben éppen most kurtították meg. Hát mindjárt el is fogadtatott egy – európai parlamenti és európai bizottsági ambícióknál – szűkebb jövő évi büdzsénövekedési plafont, és bedobott a köztudatba egy olyan elvet, amely láthatóan azonnal megtetszett minden nettó befizető tagállamnak (nota bene: a németnek is), amely szerint a jövőben a többéves pénzügyi keretek csökkenő-növekedő mozgása kövesse a nemzetállami büdzsék alakulását. Ha úgy tetszik: Cameron lefektette a nettó befizetők jövőbeli vitaalapját. Cserébe hagyta, hadd menjen a merkeli szerződésmódosítás.
Szóval a péntek hajnali csúcsdöntésben egyaránt jelen volt az önérdek belátása csakúgy, mint kapcsolt témák bedobása és támogatása. Amitől a szerződésmódosítás nem lesz még könnyebb. Csak érthetőbb.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője