Roubini az elképzelhető világok legrosszabbikáról

A fiskális ösztönzés, a bankmentő akciók sorozata és a recesszió által kiváltott bevételcsökkenés együttes hatásaként az államháztartási deficit a legtöbb fejlett államban a GDP 10 százaléka fölé emelkedett. A Nemzetközi Valutaalap és mások előrejelzése szerint ezekben a gazdaságokban a GDP-hez viszonyított közadósság a következő évtized közepéig meghaladja a 110 százalékot, holott a válság előtt még csak 70 százalék körüli átlagos szinten mozgott. A lakosságnak a legtöbb ipari államban megfigyelhető elöregedése hosszabb távon még inkább fokozódó eladósodást sejtet, mert forráshiányosak a nyugdíjrendszerek, és emelkednek az egészségügyi ellátás költségei.

A várható irányzatok miatt a fejlett gazdaságokban csökkenteni kell a deficitet, ha el akarják kerülni a fiskális kisiklást. Számos kutatás azonban – köztük az IMF egyik legutóbbi tanulmánya – arra utal, hogy az adók emelése és a kiadások csökkentése rövid távon elkerülhetetlenül visszafogja az összkeresletet, ez pedig erősíti a deflációs és a recessziós irányzatokat, így még jobban aláássa a fiskális konszolidációt.
Egy ideális világban a politikusok hiteles módon elkötelezhetnék magukat egy közép- vagy hosszabb távon végrehajtandó fiskális kiigazítás mellett.

A kiadáscsökkentések, illetve az adóemelések fokozatos bevezetését illetően kitűzhetnének egy utat, amelyen a következő évtized során haladniuk kellene, párhuzamosan a gazdaság kilábalásával. Ilyen kurzust követve is előfordulhat, hogy a gazdaságnak szüksége lesz rövid távú fiskális ösztönzésre, erre azonban a pénzügyi piacok nem reagálnának a hitelfelvételi költségek drágításával.

A fejlett ipari államokban követett fiskális politika azonban sajnos eltér ettől az ösvénytől, amely feltételezi a hiteles középtávú konszolidáció és a rövid távú közbenső ösztönzés kombinációját. Az Egyesült Államokban az elképzelhető világok legroszszabbikával találkozhatunk. Az ösztönzés az utóbbi időben szalonképtelen kifejezéssé vált az Obama-kormányzaton belül is, még azt megelőzően, hogy a republikánusok választási győzelme eleve kilátástalanná tette az élénkítés újabb körének elindítását. A középtávú fiskális konszolidációt szinte lehetetlenné teszik a végletekig elfajzott pártpolitikai viták, amelyekben a republikánusok blokkolnak mindenféle adóemelési kezdeményezést, a demokraták pedig ellenállnak a címzett juttatások bárminemű reformjának. Mindezt tetézi, hogy a kötvénypiacok részéről sem tapasztalható olyan nyomás, amely észre térítené a politikusokat.

Az euróövezet perifériáin éppen fordított helyzet tapasztalható. Az éber és kritikus kötvény-piaci befektetők azt követelik Görögországtól, Írországtól, Portugáliától, Spanyolországtól és Olaszországtól, hogy időben előre súlyozott fiskális konszolidációt hajtsanak végre. Ha ezt nem teszik, a hiteleik finanszírozásának költségszintje átszakíthatja az elviselhetőség plafonját, kockáztatva a tőkepiacokhoz való hozzáférést és egy államadósság-válság kirobbanását. A piacok azzal már nem törődnek, hogy a folyamat elejére súlypontozott fiskális konszolidáció még jobban elmélyíti a recessziót, amely szinte elérhetetlenné teszi a GDP-arányos deficit és államadósság csökkentésének célját.

Ha el akarjuk kerülni a tartós és pusztító recessziót, akkor a kritikus kötvénypiacok által kikényszerített fiskális és szerkezeti reformokat olyan euróövezeti gazdaságpolitikai lépéseknek kellene kísérniük, amelyekkel helyreállítható a növekedés és megelőzhető egy veszélyes adósságspirál kialakulása. Az Európai Központi Banknak enyhítenie kellene a monetáris politikát, hogy gyengüljön az euró, így lendületet lehetne adni a periférián lévő térségek gazdasági növekedésének. Németországnak viszont ideiglenes adócsökkentést kellene végrehajtani a tervezett emelés helyett, ezáltal növelni tudná a lakosság jövedelmeit és fogyasztását, ezzel is keresletet támasztva a periférián lévő országok termékei és szolgáltatásai iránt.

Sajnos azonban a két nagy európai entitás egyike sem folytat olyan politikát, amellyel helyre lehetne állítani a tartós növekedést az euróövezet szélein. Az Európai Központi Bank ehhez túlságosan szigorú monetáris politikát alkalmaz, Németország pedig időben előre súlypontozott fiskális megszorítást hajt végre. A periférián lévő államok emiatt egy pusztító, deflációs és receszsziós hatású kiigazításra kényszerülnek, nagyarányú visszaesést, fizetésképtelenséget, államcsődöt és esetleg az euróövezetből való kilépést kockáztatva.
Nagy-Britanniában az új kormány több okot is megjelölt, hogy miért hajt végre az elejére összpontosított fiskális konszolidációt. Lehet, hogy a gyanakvó kötvénypiacok riadtak volna fel, ha nincsenek a korai megszorítások. A deficit óriási volt, és a közületi szektort hatalmasra duzzasztották, kemény megszorító intézkedéseket pedig könnyebb a választási ciklus legelején megtenni, mert akkor még tart a támogatottság, a következő választás pedig messze van. Mindez nem változtat azon, hogy Nagy-Britannia fiskális értelemben a tűzzel játszik.

Ha ugyanis a megszorítások fokozatos bevezetése mellett döntött volna a kormány, és a kiigazítás nagyját a program végére tolta volna, akkor a fiskális konszolidáció hitelességének megőrzése mellett kevésbé kockáztatta volna az amúgy is vérszegény fellendülést. Így viszont a kormány arra ébredhet, hogy nincs B terv arra az esetre, ha a mostani A terv – az alaposan az elejére súlypontozott megszorítások – csődöt mond, és az ország egy W alakú visszaesés második mélypontján találja magát.
Röviden összefoglalva, a legtöbb országban a fiskális megszorítások számára az optimális út az lett volna, ha időben a végére súlypontozott programot hajtanak végre. Ennek azonban magában kellett volna hordoznia a konszolidáció középtávú végrehajtására vonatkozó kötelezettségvállalást, egy esetleg szükséges rövid távú, kiegészítő ösztönzés mellett, mert egy deflációs-recessziós spirál elkerüléséhez erre szükség lehetne. Sajnos azonban a fontosabb fejlett államok ettől eltérő utat követnek, amely a keresettől éppen ellentétes irányba viszi őket 2011 során. Ennek következményeképp pedig nő az adósságdefláció, illetve a rendezetlen szuverén és magáncsődök kockázata.

Nouriel Roubini a New York Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org