Van közös egy bankcsődben és egy repülőgép-katasztrófában?

Az egyik szövetkezeti intézményvédelmi rendszerhez sem tartozó Jógazda Szövetkezeti Takarékpénztárnál sem december utolsó napjaiban kezdődtek a problémák: ezeket jóval korábban azonosítani lehetett, mint ahogyan korábban a pénzügyi felügyelet többször figyelmeztette is a takarékpénztárt. A kockázatok nem megfelelő és nem időben történő csökkentése azonban a Jógazda teljes összeomlásához és csődjéhez vezetett, amely bár elsősorban az ügyfeleket érinti rendkívül hátrányosan, káros a takarékszövetkezeti pénzintézeti szektorra, a megítélésére, így az összes megfelelően és biztonságban működő takarékra nézve is. Nem beszélve arról – és ez talán az egyik leglényegesebb momentuma a kérdésnek –, hogy egy ilyen esetben a betétági kárpótlás a többszöröse a tőkeáginak, azaz korábban a tőkeproblémák rendezése azok első felvetődésekor mindenki számára jóval olcsóbb és minden tekintetben optimálisabb megoldás, mint utólag kártalanítani a betéteseket.

Ennek a tőkeági beavatkozásnak számos módszere és eszköze lehet, ám a kereskedelmi bankokhoz képest teljesen más üzleti modell, filozófia és tulajdonosi struktúra mellett működő takarékszövetkezetek más típusú prevenciós védelmet igényelnek. Egy külföldi tulajdonú nagybankot döntően anyavállalata támogat, ha támogatásra szorul, ezzel szemben egy lényegében az ügyfelei tulajdonában lévő takarékot, mint az ebben a szerencsétlen esetben is jól látszott, nem támogat senki, ha nem tartozik egy olyan szövetséghez vagy integrációhoz, amely éppen erre hivatott. Lehetne megoldás azt mondani, hogy a szabályozás szerint az összes takarékszövetkezet rendelkezzen azzal a tőkeháttérrel, amellyel egy kereskedelmi bank. Erre az előbbiek és a jelenlegi méretek alapján kevés esélyt látok.

Véleményem szerint a megoldás az lenne, ha az ügyfelek érdekében nem hagynánk, hogy a takarékszövetkezetek ne tartozzanak egyetlen integrációhoz sem. A kötelező integrációs tagság egyértelmű kívánalom a részünkről, ez a piaci szereplők érdeke is, hiszen az integráció tagjait egyebek mellett saját intézmény- és tőkevédelmi program védi. Nincs a világon szinte egyetlen olyan ország sem a takarékszövetkezeti szektorban, ahol a takarékok szabadon, integrációs hovatartozás nélkül működhetnének. Általában legalább egy nagy, ám van, ahol 2-3 integrációs rendszer is működik, ahová szabadon csatlakozhatnak. Magyarországon 2003 óta nem kötelező a tagság, amely pedig az Otiván (Országos Intézményvédelmi Alap) keresztül komoly prevenciós jelleget és védelmet jelent tagjai számára. Ez tehát kvázi egy a betétvédelmet megelőző védelmi rendszer, amely a fenti okoknál fogva jóval olcsóbb és sokkal biztonságosabb is. Az Otiva havi, illetve negyedéves minősítéseket alkalmazva vizsgálja tagjai tőkehelyzetét és tartalékait, így még abban a fázisban beavatkozhat, amikor a bármilyen kis mértékű tőkeprobléma esete először felmerülne.

Az intézményvédelmi alap biztos működését igazolja az is, hogy az integrációs tag takarékok kevesebbet fizetnek éves szinten az Országos Betétvédelmi Alap (OBA) számára, emellett az OBA eszközei és a teljes bankszektor betétállománya arányosan nagyjából ugyanakkora, mint az Otiva eszközei és az integráció teljes betétállománya.

Mindezeket összesítve azt gondolom, a kötelező intézményvédelmi tagság nem csak a takarékszövetkezeti integráció érdeke. Végső soron az számít, hogy a fedélzeten ülő betétes ne veszítse el mindenét, ha kilazulna az utolsó csavar is, és zuhanni kezdene a repülő.

A szerző az Országos Takarékszövetkezeti Intézményvédelmi Alap ügyvezető igazgatója