Élet kormány nélkül

A történet első fele viszonylag ismert: Belgiumban tavaly június 13-án járultak az urnákhoz az emberek, hogy új parlamentet és új kormányt válasszanak, miután már az előző sem nagyon tudott megalakulni, illetve félévente, évente változó személyek irányították.

Éppen e hektikus előzmény miatt kezdetben nem keltett nagy feltűnést az elhúzódó belga koalíciós tárgyalás. Volt, ahol még jól is jött a patthelyzet: a tavalyi második fél évben sorra került belga EU-elnökséget így legalább zömében azok a kormánytagok csinálhatták végig (még ha csupán ügyvivőként is), akik a megelőző években amúgy is erre készültek. Sokkal nagyobb lehetett volna a törés, ha mondjuk szeptemberben egy új apparátus akarja kézbe venni a belga – és mindjárt az európai – ügyek intézését.

Aztán elkezdtek szaporodni a zavaró és a figyelmeztető jelek. Az egyik a kormányalakítási tárgyalásokat kísérő hangnem volt, amely egyre kevesebb jót ígért a láthatóan mind elszántabban szembeforduló, végvárakból üzengető flamand és vallon politikai pártok között. A másik az erre válaszul született társadalmi reakció. Aminek fontos jellemvonása, hogy az embereknek érezhetően kezdett elegük lenni a köztes állapotból. Utcai demonstrációkon és mindenféle akciók keretében próbáltak meg tömegmozgalmak nyomást gyakorolni a politikai elitre, hogy lépjenek már túl a megosztó kérdéseken. (Erre mondta azt a brüsszeli amerikai EU-nagykövet, hogy Belgium valószínűleg az egyetlen ország a világon, ahol az emberek nem a kormány lemondatásáért, hanem megalakításáért mennek az utcára.) Még olyan internetes kampány is indult több mint 150 ezer résztvevővel, amely fizetésük visszaszolgáltatására akarja rávenni a belga politikusokat, mondván, hogy nem végzik a dolgukat, azaz az ország kormányzását. Az is sokat elárult, hogy az idős, 76 év felett járó belga királyt, II. Albertet – aki a korábbi évben sokszor volt az olcsó élcelődések és a népi humor céltáblája – tavaly az „év politikusának” kiáltották ki egyes újságok, elismerve folyamatos próbálkozásait, hogy valahogy kibékítse a megvadult pártpolitikusokat.

Újabban azonban ezek a rosszalló hangok egy sokkal komolyabb szereplő, a piac figyelmeztető jelzéseivel is kezdenek kiegészülni. Éppen a napokban írta meg a brit Financial Times, hogy az utóbbi időben fokozatosan nőni kezdett a belga állampapírok felára. Még ha nem is érte el a görög, ír vagy portugál szintet, de a tendencia szakértők szerint sokatmondó, különösen, hogy egy olyan országról van, amelyiknél mindezt a gazdaság vagy a pénzügyi szektor állapota alig teszi indokolttá. A gazdaság növekedik, láthatóan versenyképes, a folyó fizetési mérleg évek óta többletet produkált, a háztartások eladósodottsága belga földön az egyik legalacsonyabb az unióban.

Belgiumban soha nem volt ingatlanbuborék, és statisztikákat sem hamisítottak. Szóval semmi ok arra, hogy a piac bizalmatlanul méregesse, hacsak nem számítjuk a megugrott – a GDP 100 százaléka körüli – államadósságszintet, de hát az szinte mindenütt hasonlóan növekedett, többnyire az övékénél jobban is. És mégis: a brüsszeli EUObserver már arról cikkezett múlt pénteken, hogy tudomása szerint a Standard & Poor’s Belgium leminősítését fontolgatja.

És ez az a pont, ahol a belga bénaság már uniós idegeket is borzol. Mert semmi sem hiányozna jobban, mint az euróövezet eddig gazdaságilag stabil „szívében” is a pénzügyi gyengélkedés jeleivel terhelni a már amúgy is megtépázott közös valutát. Úgyhogy nem kell meglepődni, ha idővel az utca spontán mozgalmát a külföldi partnerek színfalak mögötti finom győzködései egészítik majd ki. Talán ez hathat még.