Észak-afrikai forradalmak: a diktatúra szegénysége

A HDI a fejlődésnek olyan adata, amely a gazdasági növekedés mellett megragad olyan mutatókat, mint az egészségügyben vagy az oktatásban elért eredmények. Egyiptom és (különösképpen) Tunézia a növekedési mutatók tekintetében is jól szerepelt, a kiegészítő indikátorok tekintetében azonban ennél is jobban áll. Tunéziában a várható életkor 74 év, ez több a magyarországi vagy az észtországi adatnál, holott ez utóbbiak több mint kétszer olyan gazdagnak tekinthetők. Egyiptomban a gyermekek 69 százaléka jár iskolába, ez eléri a nálánál jóval gazdagabbnak tekintett malajziai mutatót.

Mindez azonban végső soron semmit sem számított. Tunézia és Egyiptom népe többé nem fogadott el semmit a kormányától. Ha Tunézia elnöke, Zine el-Abidine Ben Ali vagy az egyiptomi Hoszni Mubarak az ország gazdasági eredményeiért cserébe politikai népszerűségre számított, akkor súlyosan csalódniuk kellett.

Arábia csodálatos évének első számú tanulsága abban áll, hogy a jó gazdaságirányítás nem mindig jelent egyet a jó politizálással, sőt a kettő bizonyos esetekben akár jelentősen el is térhet egymástól. Igaz, hogy a világ gazdag államai csaknem valamennyien demokráciák. A demokratikus politikai berendezkedés azonban nem tekinthető sem szükséges, sem elégséges feltételnek ahhoz, hogy a gazdaság akár több évtizeden keresztül fejlődni tudjon. Az elért gazdasági haladás ellenére Tunézia, Egyiptom és a Közel-Kelet számos más állama egy szűk elit tekintélyelvű irányítása alatt állt, miközben burjánzott a korrupció, a klientúraépítés és a nepotizmus.

A második számú leckének az tekinthető, hogy a gyors gazdasági növekedés önmagában nem szavatolja a politikai stabilitást, hacsak nem nyílik meg az út a politikai intézmények fejlődése és gyors érési folyamata előtt. A gazdasági növekedés önmagában erős társadalmi és gazdasági mobilizációt indít el, ez alapvető forrása lehet a politikai instabilitásnak. Amint a politikatudományok nagy alakjának tekintett néhai Samuel Huntington fogalmazott 40 évvel ezelőtt: „A társadalmi és a gazdasági változás – benne az urbanizációval, az oktatás és az írás-olvasás gyors általánossá válásával, az iparosodással, a tömegtájékoztatás gyors terjedésével – valójában erősíti a politikai tudatosságot, megtöbbszörözi a politikai követeléseket és kiszélesíti a politikai részvételt.” Ha ehhez az egyenlethez hozzáadjuk a közösségi média olyan formáit, mint a Twitter vagy a Facebook, akkor könnyen kibontakozhatnak a gyors gazdasági változás által elindított ellenállhatatlan erők.

Ezek az erők akkor válnak a leghatalmasabbá, ha növekszik a rés a társadalmi mobilizálás és a politikai intézmények minősége között. Ha egy ország politikai intézményei érettek, akkor válaszolni tudnak az alulról jövő követelésekre, azok befogadásának, képviseletének, megválaszolásának kombinációjával. Ha az intézmények fejletlenek, akkor kizárják ezeket a követeléseket annak reményében, hogy elmúlnak, vagy gazdasági javulással meg lehet őket venni.

Ennek a második modellnek a törékenységét jól mutatják a közel-keleti események. Tuniszban vagy Kairóban a tiltakozók nem a gazdasági lehetőségek hiánya vagy a közszolgáltatások gyengesége miatt tüntettek, hanem egy politikai rezsim ellen vonultak fel, amelyről úgy érezték, hogy elszigetelődött, önkényes, korrupt, és amely megtagadja tőlük hangjuk hallatását. Az ilyen nyomás megfelelő kezeléséhez a politikai rezsimnek nem kell demokratikusnak lennie a szó nyugati értelmében. Elképzelhető olyan, válaszadásra képes politikai rendszer, amely nem szabad választásokon vagy politikai pártok versengésén nyugszik. Egyesek utalhatnának Omán vagy Szingapúr példájára, amelyek élén tekintélyelvű, a gyors gazdasági változással dacolni képes rezsim áll. Talán így van. Az egyedüli politikai rendszer azonban, amely hosszú távon igazolta önmagát, az a nyugati demokráciákkal társítható.

E ponton érkezünk el Kínához. Az egyiptomi tiltakozások csúcspontján a világháló kínai szörfölői hiába kerestek olyan kulcsszavakkal, mint „Egypt” vagy „Cairo”, válaszul olyan üzenetet kaptak, hogy nincs eredménye a keresésnek. A kínai kormány nyilvánvalóan nem akarta, hogy az állampolgárok esetleg rossz következtetéseket vonjanak le a Nílus menti tömegtüntetésekről.

Kína természetesen nem Tunézia vagy Egyiptom. A kínai kormány már folytatott kísérleteket a helyi demokráciával, és kemény próbálkozásokkal igyekszik elejét venni a korrupciónak. A tiltakozások ennek ellenére terjedtek az utóbbi évtized során. Csak a 2005-ös esztendőben nem kevesebb mint 87 ezer olyan eset volt, amelyet a kormány úgy nevezett, hogy „hirtelen tömegincidens”. Azóta a kormány nem tett közzé ilyen adatot, ez azt sejteti, hogy a gyakorisági ráta növekedett.

A kínai vezetés arra játszik, hogy az életszínvonal gyors emelkedése és a foglalkoztatás javulása eltakarja a parázsló szociális és politikai ellentéteket. Ezért igyekszik olyan elszántan fenntartani a 8 százalékos vagy annál is nagyobb éves növekedési rátát. Egyiptom és Tunézia azonban kijózanító üzenetet küldött Kínának és világszerte más önkényuralmi rezsimeknek: ne számítsanak arra, hogy a gazdasági haladás révén örökre meg tudják tartani a hatalmukat.

Dani Rodrik a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora.

Copyright: Project Syndicate, 2011
@ www.project-syndicate.org