Államadósság - Ritkán bukkan fel egy igazi, bátor vezető

Bátor vezetők azonban fölöttébb ritkán bukkannak fel. Ugyanez a helyzet a tájékozott és elkötelezett választói közösséggel, mert a szavazóknak adott szakértői ajánlások maguk is fölöttébb zavarosak. Az eltérő meggyőződésű közgazdászok nehezen jutnak egyetértésre bármely gazdaságpolitikai irányvonal szükségességéről. Vegyük csak példának azt a kakofóniát, amely a kormány kiadásaival kapcsolatos érvelést kíséri: vajon tényleg ez az egyetlen eszköz a válság távoltartására, vagy éppen ezen az úton rohanunk egyenesen a vesztünkbe? A vita nem vezet megegyezéshez, így a mérsékelt szavazó nem tudja, kinek higygyen. Emiatt pedig a politikusok döntéseiknél a legkisebb ellenállást követik – mindaddig, amíg a falba nem ütköznek.

A fejlett ipari államok mérhetetlen adósságának felhalmozása lényegében a fenti sémát tükrözi. A köz akkor jutalmazza meg a demokratikusan választott kormányokat, ha azok a kompetitív piacok által lefelé kifejtett nyomás és kockázatok ellen lépnek fel – akár a munkahelyteremtést célzó közkiadásokkal, akár a kétes eszközöket tartó bankok megmentésével.

Ha valamely időpontban épp a tétlenség (vagy a hosszabb távú célokat szolgáló tettek) jelentenék a legjobb politikát, ezt mégsem választhatják a demokratikus szavazással hatalomra juttatott vezetők, mert tőlük a lakosság kormányzást vár. Ez a közfelfogás szerint csak gyors eredményekhez vezető akció lehet. Az együtt érző sajtó hajlamos arra, hogy felnagyítsa az elveszett állásokról és lakásokról szóló, szívszorító jelentéseket, érzéketlennek feltüntetve mindenkit, aki a beavatkozások ellen, vagy hosszabb távú megoldásokért emel szót. A demokráciák szükségszerűen puhaszívűek, miközben a piacok egyáltalán nem azok, a kormányok pedig a kettő közötti szakadék áthidalására törekszenek a lépéseikkel.

E törekvésekkel azonban a kormányok számos fejlett államban a lehetőségeik határához érkeztek, így most három cél kínálkozik számukra (leszámítva azt a kívánatos verziót, hogy végrehajtják a fenntartható növekedéshez régóta hiányzó reformlépéseket). Az egyik, hogy közvetlenül beavatkoznak a piacokon – mind belföldön, mind a határokon túl – a verseny és az ingadozások mérséklésére. A második, hogy elfojtják a demokráciát és a közfelháborodást. Harmadik lehetőségként pedig megpróbálhatnak bűnbakokat keresni. A múlt század harmincas éveinek nagy válsága idején mindhármat kipróbálták, az eredmények nem voltak bátorítóak.
A közvetlen beavatkozás esélyét rontja, hogy a legutóbbi válság a kormányokat ugyanúgy hiteltelenné tette, mint a pénzügyi szektort. A nagy válság idején annyiban volt más a helyzet, hogy akkor a piacokkal és a magánszektorral szemben elveszett a bizalom, a kormány iránt viszont növekedett. Az Egyesült Államokban a New Deal iránti támogatás széles alapokon nyugodott. Közben a bankárokat szemlátomást büntették: a Glass–Steagall törvénnyel megnyesegették a pénzügyi intézmények szárnyait. Számos bankár veszteségeket szenvedett el vagy csődbe ment, másokat nyilvánosan megszégyenítettek vagy börtönbe vetettek.
Ezzel szemben ma a lakosság azt látja, hogy a nagy bankokat és a kormányzatot ugyanaz az elit irányítja, amely a válságot kiváltotta, majd közpénzekből – alig leplezett módon – megmenti a pénzügyi szektort. Míg a közember terhektől görnyedve állja az összeomlás számláit, közben azt látja, hogy bankárok újra hatalmas bónuszokon osztozkodnak. Sok dolgozó munka nélkül van és a kilakoltatás veszélye fenyegeti, de egyetlen fontosabb bankár sem került börtönbe. A mentőakciók nyomán tovább nőtt a nagybankok súlya a pénzügyi szektor egészén belül, a megrendszabályozásukra szánt törvények pedig az eredeti elképzelés árnyékának sem tekinthetők. Az elit – akár a nagyvállalati körben, akár a kormányzatban – szemlátomást csak magával törődik, senki mással.
Az ebből táplálkozó érzések fűtik az Egyesült Államokban a hajdani „bostoni teadélután” ihletésére kibontakozó mozgalmat, amely „Tea Party” néven az egyre terebélyesebbé váló kormány (és általában az elit) ellen lép fel. A mozgalom azonban így épp azok dolgát is megnehezíti, akik nagyobb kormányzati fellépést sürgetnek a piacok és a verseny korlátozására.
Az USA nem áll egyedül a maga hiteltelenné vált kormányával. Európában szintén érzékelik a bankok és a kormányzatok különleges nexusát. Emellett további ellenérzéseket váltott ki a kormányzó elitek készsége az adófizetők által finanszírozott, határokon túli segélyakciók jóváhagyására, amelyeket nem kísért semmilyen nemzeti konzultáció. Japánban a gazdaság két évtizednyi gyengélkedése tizedelte meg a politikusokba vetett bizalmat.
Az imént másodikként említett lehetőség – a szabad véleménynyilvánítás és a demokrácia elleni támadás – most egészen távolinak látszik. Az ipari államokban a demokratikus intézmények ma erősebbek és jobban meggyökerezettek, mint voltak a múlt század harmincas éveiben.
A fentiek miatt maradt a harmadik – nem kívánatos – lehetőség: védtelen bűnbakok keresése, akikre át lehet hárítani a közharagot. Erre az útra néhány ország már rá is lépett, ahol a papírok nélküli bevándorlókat és a muzulmánokat tették elsőként célponttá. A bűnbakokat kereső politikusok ugyan érvelhetnek azzal, hogy nem ártanak a célba vett csoportoknak, mert csak a társadalmat akarják megóvni rosszabb eshetőségek bekövetkeztétől. Amint azonban azt az 1930-as évek megmutatták, nehéz elképzelni rosszabb eshetőséget, mint amilyenhez éppen ez a magatartás vezet.

A szerző a Chicagói Egyetem professzora, az IMF korábbi vezető közgazdásza