Egy csapda még leselkedik ránk

A válság során, ha nem is a várt mértékben, de jelentősen csökkent a béremelkedési ütem Magyarországon. Ez természetes velejárója volt a recessziónak és a magas munkanélküliségnek. Két évvel ezelőtt még azzal számolt a szakértők zöme, hogy a belső kereslet ugyan jócskán visszaesik, cserébe viszont gyorsan elérjük az inflációs célt. Ez lett volna az egyetlen valódi haszna a válságnak, mivel két évtizeden keresztül nem tudtunk úrrá lenni a dráguláson másként.

Mostanra kiderült, még így sem küzdöttük le a pénzromlást, amely csak részben a dráguló élelmiszerek és az olajár-emelkedés eredménye. A hatósági árak és termékadók növelése még abban az átmeneti időszakban sem engedte enyhülni az inflációs nyomást, amikor az szinte mindenhol máshol történelmi mélypontra süllyedt. Emlékezetes, hogy néhány hónapra az EU legmagasabb drágulási ütemével „büszkélkedtünk” 2009-ben.

Nem csak az inflációs problémákat félvállról vevő kormányok felelősek azonban a kialakult helyzetért. A jegybank is elismerte, alulbecsülte a várakozásokat. Visszanézve kevéssé érthető, miért nem léptek fel erélyesebben a tartósan 8 százalék körüli béremelkedési ütem ellen, mikor 2006 óta a gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt. Volt ugyan egy kósza kísérlet arra 2007–08-ban, hogy fokozatosan erősödő valutaárfolyammal próbálják lehorgonyozni a várakozásokat. A vállalati szféra azonban láthatólag nem tudott az új modellre átállni, amelyből a fő tanulság az, hogy a gazdasági szereplők együttműködése nélkül nem lehet sikeres az antiinflációs politika.

Másfelől hosszabb távon az lenne egészséges, ha a bérek emelkedése biztosítaná a munkavállalók részesedését a gazdasági növekedésből. A túlzott mértékű emelkedés negatívan hat a versenyképességre, de az alacsony növekedés sem jó, mert fokozza a társadalmi megosztottságot és a belső piac erejét. Adódik a kérdés: ha az eddigi béremelkedés túl gyors volt, van-e arra esély, hogy ezen a téren is fenntartható pályára álljunk a következő években.

Első ránézésre a válság során tanúsított alkalmazkodás meglehetősen erőteljes volt Magyarországon. Az Eurostat óránkénti munkabérköltség-adatai szerint az utóbbi másfél évben jobbára negatív volt az éves változás. 2010 utolsó időszakában például Görögország után nálunk volt a legnagyobb csökkenés ezen a téren az előzetes statisztika alapján. A 2,3 százalékos esés hátterében azonban főként a béren kívüli tényezők mérséklődése állt, vagyis adóváltozási hatások. Az ezek nélkül vett bérköltségek rendre meghaladták az uniós átlagot, kivéve az utolsó negyedévben, de ekkor is csak egyszeri hatás miatt. Ahol csak tehették, ez évre halasztották az éves jutalomkifizetést a kedvezőbb adózási szabályok miatt.

Az egyensúlyi béremelkedési ütem belövését egyelőre nehezíti, hogy a termelékenységi adatok a válság során nehezen értelmezhetők. A nagy termeléskieséshez igazodva csak részben alkalmazkodtak a cégek leépítésekkel, más költségelemeken is igyekeztek spórolni. Ez azt eredményezte, hogy nagy szabad kapacitások keletkeztek, amelyek az MNB legutóbbi inflációs jelentése szerint ugyan csökkentek, de még részben fennmaradtak. Ez viszont azt jelentette, hogy az elmúlt két évben a termelékenység rohamosan esett, most viszont már javul, ezt az ingadozást azonban a bérek nem követhetik. Ha viszont csak mostantól vizsgáljuk, akkor az előrejelzések szerint 2 százalék körüli termelékenységnövekedéssel kalkulálhatunk a következő években. Ennek alapján pedig a most kialakulni látszó 4-5 százalék körüli bruttó béremelkedési ütem még akkor is elfogadhatónak látszik, ha lecsökkenne a cél közelébe a pénzromlás.

Gondot jelent viszont, hogy az inflációhoz hasonlóan a béremelkedést is számos egyszeri tényező befolyásolja. Az szja- és járulékszabályok minden évben, de gyakran még éven belül is változnak. Ugyanúgy, ahogy az árakra rakódó adók esetében, ez is egyfajta óvatossági tartalékolást eredményez. Inkább kicsit magasabb béremelkedést követelnek a munkavállalók, hogy az előre nem látható változásokat kompenzálják.

A másik bizonytalansági tényező, hogy a növekedés beindulásakor felgyorsul-e ismét a béremelkedés üteme is. Ez nem független attól, hogy érzékelnek-e a fogyasztók inflációcsökkenést. Márpedig a bő két évtizedes negatív tapasztalatok nehezen íródnak felül a fejekben. A foglalkoztatottak zömét kitevő 40 év alatti munkavállalók például még sosem dolgoztak alacsony inflációs környezetben.

Az mindenesetre biztató, hogy az eddigi kapkodás helyett már egy kidolgozott stratégia mentén kezeli a kormány a foglalkoztatottság kérdését. Az viszont kissé kiábrándító, ahogyan a bérekkel kapcsolatos folyamatokat kezeli. Jó példa erre a szakma által bérkommandónak elkeresztelt bejelentés is, amellyel az adórendszer által hátrányosan érintettek kompenzációját kívánta a kormány megoldani. Szintén rövidlátásra utal a jegybank, illetve annak vezetője ellen folytatott többfrontos harc, amely ugyancsak nem tükrözi az árszínvonal stabilizálása iránti elkötelezettséget.

A legtöbbet talán azzal használna a kormány a munkavállalóknak (és az egész gazdaságnak), ha kiszámíthatóvá tenné az adózási környezetet, és nem egyik évről a másikra, ad hoc módon nyúlna hozzá a legfontosabb adónemekhez, mint a korábbi kabinetek tették. Ez kedvezően hatna vissza nemcsak az inflációra, de a növekedésre is, mivel csökkentené a túlzott bérkövetelési igényekből adódó versenyképesség-vesztést is, amely a magyar gazdaság elmúlt évtizedének nem leglátványosabb, de az egyik legkártékonyabb jellemzője volt.