Európa saját subprime hitelezési ingoványa

Az írországi és a spanyol bankok sorra veszik észre, hogy az építőipari szektor visszaesése megrendíti az egész nemzetgazdaságot, emiatt az ügyfeleik sorra veszítik el az állásukat és a jövedelmüket. Úgy is mondhatnánk, a görög és a spanyol kormány megsegítésére folyósított kölcsönök aligha biztonságosabbak, mint a korábbi amerikai jelzáloghitelek. Az európai periférián lévő bankok és államok részére folyósított hitelek megfelelnek az amerikai subprime adósok finanszírozásának.

Tekintettel a két válság alapvonásai közötti hasonlóságra, az európai vezetők tanulhatnának az amerikai példából. Az első tanulság az lehetne, hogy az öszszességében korlátozott jelzáloghitel-volumen ellenére a subprime válság emberemlékezet óta a legnagyobb lett. Görögország, Írország és Portugália öszszesített államadóssága hasonlóképpen kicsiny az euróövezet gazdaságának egészéhez képest, az európai bankrendszer azonban még mindig olyan gyenge, hogy néhány ország államadóssága rendszerszintű válságot tudott okozni.

A második tanulság az lenne, hogy egy pénzügyi válság sikeres kezeléséhez szükség van mielőbb egy nagy likviditási dózisra. Amint pedig sikerült a pénzügyi rendszert stabilizálni, nyomban alkalmazni kell az adósság átstrukturálásának és a feltőkésítésnek valamilyen kombinációját. A kérdés az: vajon Európa követte-e ezt a receptet?

Bizonyos tétovázás után Európa megmutatta, hogy az első fázist tudja menedzselni, azaz likviditást injektált a rendszerbe, hogy megelőzze az összeomlást. Görögország és Írország akkor kapott pénzt, amikor a tőkepiacról mindegyikük ki volt zárva. A legutóbbi EU-csúcson pedig bejelentették egy állandó Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) létrehozatalát, amelynek feladatköre hasonlít a Nemzetközi Valutaalapéhoz, és 500 milliárd eurós hitelezési kapacitással rendelkezik.

Ez egyenértékűnek tekinthető a kétessé vált eszközök megmentését célzó amerikai program (TARP) 700 milliárd dollár körüli előirányzatával, amelyet 2008 vége felé fogadott el az amerikai kormányzat, hogy megóvja az ottani pénzügyi rendszert az összeomlástól. Az ESM elvileg elégséges lehet Görögország, Írország és Portugália refinanszírozási szükségleteinek fedezetére. A keretbe elvileg még a spanyol államadósságnak is bele kellene férnie, bár ez már feszültséget teremtene.

Amint azonban az amerikai TARP 700 milliárd dollárja sem volt képes eloszlatni a piaci bizalmatlanságot 2008-ban, ugyanúgy az EU sem tudta meghatni a befektetőket a saját 500 milliárd eurójával. A görög és az ír államadósságra számított kamatfelár nem csökkent, a portugáliai pedig ugrásszerűen nőtt, miután a hitelminősítők – éppen a már-cius végi EU-megállapodásra utalva – leszállították az ibériai ország szuverén adósságának besorolását.

Az Egyesült Államokban a fordulópontot a bankokon végrehajtott 2009 eleji stressztesztek hozták meg. Az elvégzett teherpróbák hitelesnek bizonyultak, mert ennek alapján az amerikai hatóságok tőkeemelésre kényszerítettek több pénzintézetet. Ez azonban nem történt meg a tavaly végrehajtott európai tesztek során, és várhatóan az idén sem fog. Amerikában a hatóságok azt vizsgálták, hogy a bankjaik vajon képesek-e túlélni olyan visszaesést, amelytől a piacok leginkább tartanak. Az európai felügyeleti szervek ezzel szemben elhárították a piacok által leginkább rettegett forgatókönyv eshetőségének vizsgálatát: nem foglalkoztak az európai peremországok kormányainak és bankjainak folyósított hitelek kockázataival.

A harmadik tanulság, hogy van egy ok, amely miatt az adósságcsökkentés viszonylag könynyen megy az Egyesült Államokban. A legtöbb jelzálog esetében az adós törlesztési kötelezettségei nem mennek túl az ingatlan értékén. Emellett az amerikai csődtörvény lehetővé teszi, hogy a fogyasztó akár hónapokon belül meg tudjon szabadulni a tartozásaitól. A milliónyi személyes csőd és nagyszámú kényszerárverezés természetesen nem népszerű, a dolognak azonban minden alkalommal része az adósságleírás, amely lehetővé teszi a háztartások számára a gyors újrakezdést.

Európában ezzel szemben az adósságátalakítás – akár a bankok, akár a kormányok számára – politikailag elfogadhatatlan. Ez magában foglalja azt is, hogy a válság várhatóan sokkal tovább tart, mint az USA-ban, mert a spanyol és az ír háztartások még évtizedekig lesznek kénytelenek robotolni, ha törleszteniük kell a jelzálog-tartozásokat azokra a lakásokra, amelyeket nem engedhetnének meg maguknak. A görög kormány ugyanakkor vég nélküli költségvetési megszorításokra kényszerül.

Az Egyesült Államokban az adósság alóli mentesítés kevesebb problémát okozott a bankok számára, mert a subprime hitelállomány jelentős részét AAA minősítésű értékpapírként külföldi balekokra sózták rá. Az ebből eredő veszteségek nagyrészt az észak-európai bankokban halmozódtak fel, amelyek így már nincsenek abban a helyzetben, hogy további vissza nem térülő hiteleket folyósítsanak az európai periferiális régiók számára.

Ebben a helyzetben azonban inkább egy erős feltőkésítést kellene kikényszeríteni, nem pedig egy gyenge stressztesztet. Európa alapvető hibát követ el akkor, amikor a válság bármely lehetséges megoldásának két kulcselemét – az adósság átalakítását és a bankok valódi stressztesztjét – tabunak tekinti. Amíg az egymást követő EU-csúcstalálkozók során makacsul ragaszkodnak ehhez a téveszméhez, addig a válság tovább mélyül, és idővel esetleg veszélyeztetni fogja az euróövezet egész pénzügyi rendszerének stabilitását.

Copyright: Project Syndicate, 2011