Felelőtlen biztosítás

Gondos gazda lehet az egyén vagy egy család, egy közösség, egy vállalkozás vezetője is. Nem a résztvevők számossága a lényeg, hanem a felelősségteljes gondolkodás. A gondos gazda egyik ismérve, hogy egyrészt biztosítja a biztonságos működés feltételeit, másrészt felkészül a vészhelyzetekre is. Ezzel nem felesleges terhet vesz a nyakába, hanem éppen ellenkezőleg, a biztonságos jövőtervezés feltételeit teremti meg. Az állam pedig akkor gondos gazda, ha mindezeknek biztosítja a megfelelő kereteket.

A gondos gazda szemléletmódja azonban hiányzik a magyar társadalomból és gazdaságból. Cégek, amelyek sok milliárd forint értékű kárt tudnak okozni emberben, természetben, vagyonban, a hiányos szabályozás lehetőségét kihasználva sokszor mindössze néhány tízmillió forintos felelősségbiztosítással rendelkezhetnek. Ami igazán megdöbbentő, hogy mi még a katasztrófákból sem tanulunk. Nem kell Japánba menni tragédiáért: a tavalyi iszapömlés ékes példája kis magyar valóságunknak. Akkor sokan hihettük joggal – beleértve magamat is –, hogy a Mal esete változást hoz. A jelen helyzet azonban sajnos mást mutat. Magyarországon sem az állam, sem a vállalati szféra – tisztelet persze a kivételnek – nem igazán tartja fontosnak a felelősségbiztosítást. Ebből az attitűdből korábban az következett, hogy majd az állam mindent megold. Az állam viszont „mi” vagyunk. Az állami kártalanítás a mi – személyek és vállalatok – adóbefizetéseinkből történhet.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az állam sem tud mindent megoldani, teljesítőképessége véges. Ebből fakadóan érdeke, hogy megfelelő szabályozással és ösztönzőkkel megteremtse a feltételeket, jogi kereteket ahhoz, hogy a társadalmi-gazdasági szereplők felelősségvállalása több legyen elvi szintű értékválasztásnál. Szabályozási oldalon azonban még mindig nem történt változás. Az, hogy kötelező bizonyos vállalkozások esetében a felelősségbiztosítás, egyáltalán nem elég. Magyarország azon kevés EU-tagállam közé tartozik, amely határidőre, 2007. április 30-tól átültette jogrendszerébe a vállalatok számára előírt kötelező felelősségbiztosítást, azonban sajnálatos módon a pénzügyi biztosítékok rendszerének a szabályozása elmaradt. A környezetvédelmi törvény viszont mindössze azt írja elő, hogy az előre nem látható környezetkárosodások finanszírozására egy cég környezetvédelmi biztosítás kötésére kötelezhető. A tevékenységi körére, a biztosítékok formájára, annak mértékére és felhasználásának feltételeire, továbbá a környezetvédelmi biztosítás részletszabályaira vonatkozó kormányrendelet azonban a mai napig nem született meg. Pedig limitek kellenek, pontos arányszámok, amelyek valós támaszt jelentenek egy bekövetkezett katasztrófa esetén. Tudni kell, hogy mit jelent egy adott kockázat, s mi annak az ára – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.

Az állami együttműködés a biztosítási szakmával nem eretnek dolog, ráadásul a mi oldalunkon erre fogadókészség is lenne. Ezzel terhet vennénk le a válláról – akár az egészségügyben vagy a nyugdíjrendszerben is – a katasztrófák kárenyhítése mellett. Ha az állam tisztességes limiteket írna elő a szereplőknek, a versengő biztosítók kockázatarányos díjszabással ösztönözhetnének a kockázatok csökkentésére. Most ugyanis az a helyzet, hogy amit a cégek megspórolnak a biztosításokon, azt baj esetén az állam közpénzből fizeti ki, tehát valójában a kártalanításért mindannyian fizetünk.
A vállalkozásoknak meg kellene érteni, hogy a saját érdekük is a kockázatok csökkentése. Nekünk, biztosítóknak pedig az egyik legfontosabb szempont, hogy felhívjuk az állam vezetőinek a figyelmét, hogy gondoskodjanak saját felelősségükről, mert ez a köz érdeke. Az ő feladatuk a feltételek megteremtése. A valóságban azonban nemcsak a folyamat, de még a kezdő lépés is várat magára…