Mikor lesz Magyarország Kelet-Európa Luxemburgja?

2010 végén a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) közzétett egy figyelemre méltó koncepciót, amely Magyarországot komoly befektető- és vállalkozásbarát lépésekkel középtávon Kelet-Európa pénzügyi szolgáltató központjává, a régió Luxemburgjává alakítaná. Az elképzelés szerint az átalakulás tartópillérei hazai befektetők által tulajdonolt, nyílt ingatlanbefektetési társaságok (REIT), illetve tekintélyes szakmai múltú és jelentős kezelt vagyonnal rendelkező külföldi alapkezelők lehetnének, amelyeket a tervek szerint a vonzó szabályozói-adózási környezet csábítana hazánkba. A REIT-ekkel a kormány elsősorban a hazai befektetők jelenleg külföldön „parkolt” pénzeit szeretné visszacsalogatni Magyarországra, és ebben főként az alacsony hazai társaságiadó-kulcsra alapoz. Hasonlóképp járna el az uniós szabályok változásának köszönhetően rövidesen határok nélkül működő, óriás nemzetközi alapkezelők esetében is, amikor felajánlaná nekik, hogy központjaikat hozzák a kedvező adózású Magyarországra. A koncepcióval kapcsolatban a megjelenését követően szkeptikus vélemények láttak napvilágot a sajtóban, majd további hírek, részletek nem kerültek nyilvánosságra. A terv látszólag gyorsan háttérbe szorult – szerintem érdemtelenül.

Tanulni nem szégyen, kiváltképp azoktól nem, akik saját erejüknek és kreativitásuknak köszönhetően látható sikereket értek el. A koncepcióban emlegetett Luxemburg pedig ebből a szempontból jó példakép lehet. A régiós vezető státus elérését célként kitűzni persze igen ambiciózus elképzelés, hiszen ebben a versenyben Hollandia, Belgium vagy Írország mellett éppen Luxemburg lenne Magyarország egyik legnagyobb jövőbeli ellenfele – úgy, hogy a befektetőbarát gondolkodásnak és a globális környezethez rugalmasan alkalmazkodó gazdaságpolitikának ezekben az országokban jóval nagyobb hagyománya van, mint hazánkban. Mégis úgy gondolom, hogy a szóban forgó elképzelést nem szabad eleve temetni, mert sok korábbi tervvel ellentétben komoly perspektívát rejt magában. Helyesen méri fel az ország meglévő és megteremthető adottságait, például a pénzügyi területen rendelkezésre álló hazai szakemberállományt és az ország méretéből adódóan rugalmasan, kedvezően alakítható szabályozási-adózási környezetet. Egyszerűbben: a kisebb államokra jellemző nagyobb mozgásteret.

Magyarország „második Luxemburggá válása” nyilvánvalóan számos egyéb tényezőtől is függ majd, de azt fontos kiemelni, hogy például az adózás terén már ma sem állunk roszszul, megvan ehhez a legtöbb szükséges adottságunk. Hazánk az adórendszerével az elmúlt években igen nagy lépést tett a régiós versenyképesség irányába, és nem vagyunk messze attól, hogy a magyarországi székhely komoly vonzerőt és előnyöket jelentsen a vállalkozások, köztük a pénzügyi szektor cégei számára. Természetesen az adórendszerben is mindenekelőtt stabilitásra, kiszámíthatóságra és további adminisztratív egyszerűsítésre van szükség.
Ha adózási szempontból, aszerint vizsgáljuk az NGM által 2010 végén nyilvánosságra hozott tervben felsorolt eszközöket, hogy segítik-e a külföldiek befektetéseinek Magyarországra vonzását, akkor a válasz egyértelműen igen. Ha viszont a terv megvalósítását tűzzük ki célul, akkor van néhány részterület, amely ennek érdekében átalakításra szorul. Ha például ma külföldi illetőségű magánszemély fektet be magyarországi cégbe vagy bármilyen eszközbe, a befektetései után felvett osztalékra a hazai szabályozás forrásadót vet ki. Társasági befektető esetében ilyen adófizetési kötelezettség nincs, a koncepció által megcélzott magánbefektetői kör számára ez azonban még akkor is terhet (adott esetben adminisztrációs terhet) jelent, ha a Magyarországon befizetett forrásadót a külföldön fizetett adóba beszámíthatja. A magánbefektetőkre kirótt osztalék-forrásadó mértékét célszerű lenne tehát csökkenteni vagy akár teljesen elhagyni, ahogyan ez például Szlovákiában is történt.

Amennyiben egy külföldi befektetési alap Magyarországon is működik – például hazai ingatlanbefektetést tart –, akkor mint telephellyel rendelkező külföldi személy, adókötelezettsége keletkezhet, miközben a magyar befektetési alapok nem alanyai a társasági adónak. Nem tudni, hogy ez a megkülönböztetés szándékolt-e, vagy véletlenül adódik a jelenlegi társaságiadó-törvény fogalmi rendszeréből, azt viszont lehet tudni, hogy korábban Lengyelországban is hasonló volt a szabályozás, ám (egy EU-eljárás hatására) a hátrányos megkülönböztetés elkerülése érdekében módosították.

Luxemburg sikerének titka egyebek mellett az, hogy a kormányzat és a pénzügyi felügyelet képviselői, a tanácsadók és a bankok rendszeres időközönként, negyedévente-félévente összegyűlnek egy kerekasztalnál, hogy áttekintsék az aktuális világgazdasági kihívásokat, illetve megvitassák és kitalálják, hogy szerintük az ország ezekből a nemzetközi kihívásokból hogyan tud profitálni. Mindez nagyfokú együttműködést és folyamatos jobbító szándékot feltételez a felek részéről, amelynek köszönhetően a gyakorlati problémák gyorsan kiküszöbölhetők – a szabályozási környezet pedig igyekszik a mindenkori befektetők kedvében járni. Ezt követeli meg a kerekasztal résztvevőitől az ország boldogulásáért érzett felelősség, ami természetesen saját boldogulásuknak is feltétele egyben.

Magyarországon vannak példák hasonló egyeztetésekre, ezek azonban jellemzően kétszereplősek, és mindmáig nem ültettek le minden érintett felet egy közös asztalhoz, hogy ott érveket és elképzeléseket ütköztetve az ország fejlődésének lehetséges irányait közösen keressék. Amennyiben Magyarországon luxemburgi mintára a közeljövőben sor kerülne egy „nagy közös leülésre”, elsőként célszerű lenne leporolni és a beszélgetés témájává tenni az említett NGM-dokumentumot. A magam részéről üdvözölnék minden ilyen előremutató kezdeményezést, amely ha mást esetleg nem is, az együtt gondolkodást képes lehet elindítani.

A szerző a Deloitte adóosztályának vezetője