Zöldülő racionalitás a támogatáspolitikában?

Az utóbbi évek gazdasági válságának egyik kevéssé elemzett, de egyértelműen pozitív közgazdasági hatása, hogy a piaci szereplők, a lakosság és a közszektor is mind rákényszerültek eddigi tevékenységük áttekintésére, esetenként átalakítására. A válság hozta „kényszerauditok” a legtöbb esetben igen gyorsan képesek feltárni az egyes költségcsökkentési és bevételnövelési lehetőségeket. A fenntarthatósági szempontból is kívánatos fejlesztések alapvetően három gazdasági célt szolgálhatnak: a korábbi költségek lefaragását (például anyag- és energiatakarékossági, -hatékonysági fejlesztések), a korábbi költségek esetleges kiváltását vagy új bevételek termelését (például megújuló energiás fejlesztések), illetve az imázs vagy a brand értékének, továbbá a piaci lehetőségeknek a növelését (például a biotermékek [rés]piacán való megjelenés lehetősége).

A legegyszerűbben, induló költség nélkül elérni a fenti célokat úgy lehetséges, hogy „az alacsonyan csüngő gyümölcsöket leszüreteljük”. Ilyen lehet például, hogy csak akkor és ott kapcsoljuk fel a világítást, amikor és ahol szükséges, vagy 23 helyett csak 20 Celsius-fokosra fűtjük fel az általunk használt helyiségeket. Ezekben a helyzetekben az oktatás-nevelés, illetve a célirányos kommunikáció szerepe kiemelten fontos. Mivel az egyén számára is kedvező „zöldebb” élet jelentős közhaszonnal is jár, ezen a területen mindenképpen indokolt az állam közösségi szerepvállalása. Ebből a szempontból örvendetes az ÚSZT Környezet és energia operatív programja (KEOP) 6-os pályázatainak tavaszi megnyitása, illetve a törvényhozási folyamatok ezeket támogató törekvései.

A fentiekhez részben hasonló a rövid távon – egy-két év alatt vagy ennél is gyorsabban – megtérülő, de pénzügyi befektetést is igénylő beruházások kérdése (például világítótestek cseréje vagy fűtésautomatizálás), ahol általában még a válság miatt beszűkült vagy megdrágult tőke- és hitelpiacok mellett is végbemennek a zöldfejlesztések, ha a szükséges előzetes információk rendelkezésre állnak. Az alacsonyan csüngő gyümölcsök leszüreteléséhez képest itt már szükség van egy előzetes – sokkal komplexebb – műszaki-szakmai auditra, az erre alapozott műszaki koncepciók, modellek kidolgozására. Az ezek kivitelezéséhez szükséges, több szakterületről integrált tudás nem olcsó.

Még bonyolultabb kérdés a nem csupán közép- vagy hoszszú távon megtérülő, de általában igen jelentős induló fejlesztési forrásokat is igénylő projektek esete. Mivel ezek esetében szintén fennáll az állami szerepvállalás indokoltsága, itt is fontos az egyes projektekből szerzett tudás megosztása, köztudássá válása, illetve az auditok és mérőrendszerek kifejlesztésének s elterjesztésének támogatása.

Ezen problémák kezelésére Magyarországon egyrészről az ÚSZT KEOP és a GOP (Gazdaságfejlesztési operatív program) támogatásai, illetve azok előkészítésre elszámolható elemei állnak rendelkezésre, másrészről megkezdődött egy államilag finanszírozott mentori – komplex szakértői, projektfejlesztő és -menedzselő – rendszer felállítása is. Ezeken felül megfigyelhető egy közös kormányzati és civilkezdeményezés is, mely egy „virtuális erőműbe” (VEP) szeretné összegyűjteni a piaci szereplők megtakarításait és az ezekhez kapcsolódó tudást, természetesen díjazva a jól teljesítőket.

Az elérhető közösségi fejlesztési források ugyanakkor egyrészt szűkösek, másrészt az azokon felül szükséges források – azaz az önerő – biztosíthatósága is korlátozott, főleg a válság alatt teljesen eladósodott önkormányzatok és piaci szereplők számára. A pénzügyi közvetítő szektor öt-tíz évet meghaladó időtávra csak korlátozottan vagy kiemelten magas tranzakciós költség és biztosítékigény mellett ad önerőt kiváltó vagy projekt-előfinanszírozó hitelt, annak ellenére, hogy a legtöbb zöldfejlesztés esetében a kihelyezett forrás megtérülése lényegében garantált. Jelenleg hiányzik a hazai pénz- és tőkepiacról az a típusú finanszírozó, amely az elsősorban közép- és hosszú távú zöldfejlesztéseket nem a nem környezetvédelmi fejlesztésekkel versenyezteti, hanem inkább a közgazdasági szempontból kedvező projekteket helyezi előtérbe, a pénzügyi megtérülést csak alapfeltételként támasztva. Emiatt egy specializáltan zöld pénzpiaci szereplő mielőbbi létrejötte kiemelten fontos lenne.

A zöldbank nem egy-egy projektet nézne, hanem összességében tudná menedzselni azok eredményeit. Például ha három projektből egy több, a másik kettő kicsivel kevesebb energiát takarítana meg, mint ahogy azt előzetesen tervezték, de összességében elérik a kívánt mértéket, akkor ez egy finanszírozható csomag lehetne. Másrészről a zöldbank egy idő után be tudná tölteni a „zöld” tudásbázis szerepét is. Harmadrészt a visszafolyó kihelyezésekből – az energia- és anyagárak növekedésével párhuzamosan – egyre nagyobb arányban lenne képes megfinanszírozni az egyes projekteket, akkor is, ha csupán piaci pénzforrásokra alapoz. Végül a zöldbank előnye lehetne, hogy a jelenleg önmagukban nem tőzsdére vihető kisebb szén-dioxid-kibocsátási megtakarításokat a bankban összegyűjtve, csomagban már parkettre lehetne dobni.

A zöldbank rendszerének elindítása mellett ugyanilyen fontos a jogi-szabályozási környezet megújítása is. A zöldauditok és eredményeik ellenőrzési és hitelesítési folyamatainak átgondolása, valamint a gazdasági ösztönzők újrastrukturálása azért kiemelendő, mert így csökkenhetne a nem jogos támogatások odaítélése, és kizárólag a közhasznú tevékenységeket lehetne támogatni. Ebben a folyamatban is kiemelten fontos a piaci tapasztalattal rendelkező szakértők bevonása, hogy elkerülhetők legyenek az olyan korábbi torzítások, mint például a garantált áramátvételi ár miatt ellehetetlenült „zöld” hőtermelők esete.

A szerző a Pillars Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója