Bűnbak a tükörben

Miközben a T. Ház illetékes albizottsága erre keresi a választ, a közvélemény túlnyomó része egyelőre két alapvető összefüggés belátásával küszködik. Az egyik: ha valaki évtizedeken keresztül sokkal többet költ el, mint amennyije van, abból bizony baj lesz. A másik: mivel Magyarországon több évtizedes hagyománya van a költségvetési deficitnek, az államadósság nem tehet mást, mint hogy nő. Maximum a GDP-arányos adósságráta csökkenhet, ahogy tette ezt 1995 és 2001 között, a privatizációs bevételeknek és a bruttó hazai termék gyors bővülésének hála.

Bár e két megállapítás triviálisnak tűnik, valójában ezek belátásán múlhat a mostani, államadósság ellen hirdetett „hadjárat” sikere is. Ha ugyanis „felelősöket” keresünk a 80 százalékos GDP-arányos államadósság-ráta mögött, bizony olyan tételeket kell említenünk, mint a tetemes nyugdíjkiadások, a közszféra 2002 után elszabaduló bérköltsége, az idővel túlméretezetté váló szociális ellátások vagy az erőltetett tempójú autópálya-építések. Vagy a bevételek oldaláról: az alacsony foglalkoztatás, az apadó adóbefizetések, illetve a méretes feketegazdaság.

Vagyis az a mód, ahogyan a magyar társadalom és gazdaság immár hosszú évek óta működik. A kormányzati felelősség persze nem elhanyagolható: finoman szólva is megmosolyogtató, ahogyan ma már minden korábbi kormányzati szereplő a bátor, de meg nem hallgatott reformer dicsfényében igyekszik tündökölni. Miközben a tettek mezeje meglehetősen kopár maradt.

Azt, hogy a jelenlegi kormány is erre a sorsra jut-e, egyelőre nem tudni. A második nyugdíjpillér kidöntésének ugyan látványos egyszeri hatása lesz az adósságrátára, de komoly átalakítások nélkül tovább folyik az eladósodás. És a közvélekedés egyelőre messze jár attól, hogy amikor bűnösöket keres e téren – mint teszi azt az országgyűlési bizottság is –, ne ódzkodjon néha tükörbe is nézni.