Elhamarkodott gyászjelentés a dohai fordulóról

Egy éve Genfben jártam, és a csúcskategóriás Mandarin Oriental hotelben szálltam meg. Megkérdeztem a recepcióst, milyen messze van a WTO. Tanácstalanul rám nézett, majd visszakérdezett: „Az vajon egy utazási iroda?”

A Világkereskedelmi Szervezet jelentéktelenné válásának veszélyét ma már vezető államférfiak is világosan látják, akik vállvetve dolgoznak az ügy előbbre viteléért. David Cameron brit miniszterelnök, Angela Merkel német kancellár, valamint az indonéz elnök, Susilo Bambang Yudhoyono egyhangúlag magukévá tették a magas szintű kereskedelmi szakértői munkacsoport ajánlását. Ez a testület – amelyet társelnökként Peter Sutherlanddel együtt irányítunk – olyan indítványt fogalmazott meg, hogy a dohai fordulót fel kellene adni, ha ez év végéig nem sikerül befejezni.

Az ajánlással olyan szellemi erőfeszítést akartunk kiváltani, amilyen a küszöbönálló akasztás előtti hangulatban jelentkezik. Arra számítottunk, hogy a határidő és a dohai forduló fenyegető halála egységbe forrasztja a világ államférfiait, és képessé teszi őket a maratoni futam utolsó kilométerének megtételére. (Az analógia annál is helyénvalóbb, mivel a folyamatot mesterien irányító WTO-vezérigazgató, Pascal Lamy maga is maratoni futó.)

Hiába gyűlik azonban ezen erőfeszítések mögött a nyomaték, a Financial Times – amely korábban többnyire lelkesen támogatta a sokoldalú szabad kereskedelem ügyét – legutóbb valóságos szőnyegbombázást hajtott végre a dohai projekt felett. A lap méltatta egy korábbi saját állásfoglalását, amelyet 2008-ban, az akkori miniszteri tanácskozás kudarca kapcsán tett közzé. Ebben sürgette a politikusokat, ismerjék el, hogy a dohai forduló halott. De ha a szkeptikusok elfelejtik Mark Twain emlékezetes válaszát egy téves gyászjelentésre („A halálomról szóló jelentések nagymértékben eltúlzottak”), akkor vajon a tárgyalóküldöttek, akik azóta is folyamatosan dolgoznak, Gogol „holt lelkeihez” lennének hasonlatosak?

A Financial Times itt és most egy „B terv” kimunkálását ajánlja, amely egyet jelentene a dohai forduló sikeres befejezését célzó politikai erőfeszítések elszabotálásával. A lap szónoki közhelyekkel operál, amikor követeli a miniszterektől, hogy „felejtsék el megrögzött szokásaikat, és a retorika helyett a lényegre összpontosítsanak”. Emellett sürgeti, hogy „a vállalkozói szervezetek foglalkozzanak a cégek által fontosnak tartott részletekkel”. Ezzel együtt azonban a kiadvány által szorgalmazott „B terv” inkább a bilaterális és a regionális kereskedelem formáit erősítené, amelyek ajánlásával már eddig is nagy figyelmet és energiákat vontak el dohai fordulótól és a WTO működtetésétől. A dolog egyik ironikus vonása ott van, hogy az ilyen, preferenciális kereskedelmi egyezmények térhódítását éppen azzal indokolják, hogy nincs haladás a dohai fordulóban, a lezárására pedig kilátás sincs. A kereskedelempolitikáról folytatott érvelés során talán még soha nem cserélték fel ilyen drámai módon az okozatokat az okokkal.

Az egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a preferenciális egyezmények termeszek módjára viselkednek a kereskedelmi rendszerben. Arra is mind több bizonyíték áll rendelkezésre, hogy ezek az egyezmények eltérítik a normális kereskedelmi áramlást, mert – például a dömpingellenes lépéseket differenciált módon alkalmazva – diszkriminálnak a csoporton kívül álló államokkal szemben. Mint azt két közgazdász, Tom Prusa és Robert Teh legutóbb meggyőzően kimutatta, a preferenciális egyezményekben részt vevő tagállamok között 33–35 százalékkal csökkennek a dömpingellenes határozatok, míg a nem tagokkal szemben 10–33 százalékkal növekszenek.

Ennél is fontosabb, hogy a preferenciális kereskedelmi egyezményeket a hegemonikus hatalmak a kereskedelmen kívüli követelések kikényszerítésére is felhasználják a belföldi lobbik nyomására, gyakorta aszimmetrikus módon eljárva. Peru munkaügyi jogszabályait például amerikai törvényhozók írták át az Egyesült Államok szakszervezeteinek nyomására, mielőtt a kétoldalú kereskedelmi egyezményt aláírták volna. Hasonlóképpen dokumentálható, hogy Kolumbiát miként félemlítették meg, amikor öt évig terjedő elzárással szankcionált bűncselekménnyé nyilvánították azt, ha valaki aláássa a kollektív tárgyalásokra és ezek szervezésére irányuló jogot. Bogotában emellett olyan törvényt is el kell fogadni, amely börtönnel sújtja azt, aki előnyösebb kollektív jogokat kínál a szakszervezeteken kívüli munkavállalóknak, mint amilyeneket a szervezett dolgozók élveznek. Vajon az USA indít-e büntetőjogi eljárást Wisconsin kormányzójával vagy más republikánus vezetőkkel szemben, akik éppen azt teszik, amit a kolumbiai kormány számára zsarnok módon megtiltottak.

Ilyen túlkapások tipikusak azokban a preferenciális kereskedelmi egyezményekben, amelyekben az egyik fél hegemón pozícióban van. Más a helyzet a WTO-ban, ahol egyes erősebb államokat – például Indiát vagy Brazíliát – nem lehet megfélemlíteni. India például felszólította az Európai Uniót, hogy távolítson el minden, nem kereskedelmi tárgyú intézkedést a javasolt egyezményből. A túlzások veszélye arra viheti a demokratikus fejlődő országok választóit és civil közösségeit, hogy a hegemonikus hatalmak önző megnyilvánulásaival szemben úgy lépnek fel, hogy magát a szabad kereskedelmet is elutasítják. Teszik ezt abban a hitben, hogy az ilyesfajta nyitottság alig több a neokolonializmusnál.