Az új felsőoktatási törvény kapcsán is valami ilyen forgatókönyv bontakozik ki. Az elmúlt napokban kiszivárgott (kiszivárogtatták?), hogy az állam jelentősen csökkenteni akarja egyetemei és főiskolái számát. A mostani 29 állami felsőoktatási intézmény helyett a jövőben csak 12 egyetem és 4 főiskola lenne állami kézben. Az állami körben maradó egyetemek alapvetően a nagy, nemzetközileg is elismert, vezető intézmények lennének a terv szerint, kivéve a Budapesti Corvinus Egyetemet (BCE).
A hír hallatára rögtön komoly felzúdulás keletkezett, elsődlegesen az érintett egyetem oktatói és diákjai között, de az elégedetlenség ennél szélesebb körre is kiterjedt. Egyes politológusok már a Bokros-csomag intézkedése kapcsán kialakult tüntetéseket vizionálták. Az illetékesek először csak tessék-lássék magyarázták a kiszivárgott terveket, mondván, ezek még nem végleges döntések, csupán kezdeti elképzelések, amelyek még változhatnak. De ezek a nyilatkozatok nem nyugtatták meg az érintetteket, és nem csitították le a hangulatot. Ezért aztán az illetékes államtitkár asszony nyilatkozott, hogy a Corvinus bezárásáról szó sincs, sőt egyetlen egyetem bezárását vagy szétdarabolását sem tervezi a kormány. Ezek után érezhetően csökkent a feszültség, az indulatok jelentősen csillapodtak.
A felsőoktatás ügye azonban ezzel még egy tapodtat sem ment előre, sőt! Hiszen tagadhatatlan, hogy a magyar felsőoktatás intézményi rendszere túlméretezett, szétaprózott, alacsony hatásfokkal és nagyon drágán működik. Az adott helyzetben jó elképzelésnek tekinthető, hogy a kormány az állami egyetemek számát 12-re kívánja csökkenteni. Ez komoly lépés lehet a racionalizálás és a színvonalemelés irányába. Az viszont már érthetetlen, hogy a szelekcióhoz miért nem a szakma által kialakított értékeléseket vette alapul. Nemrég osztották ki a kutatóegyetem és a kiváló egyetem címeket, mindkét kategóriában 5-5 intézményt nevesítettek. Kézenfekvő, hogy az alapot ez a 10 egyetem jelenthette volna, amelyben egyébként benne van a BCE is, s ehhez kellett volna még hozzávenni a zeneművészeti és az újonnan alakuló közszolgálati egyetemet. Egy ilyen választás könnyen védhető lett volna, hiszen a szelekció alapvetően szakmai szempontok szerint történt. Ráadásul ez az értékelés még a Bajnai-kormány idején indult, tehát szó sem férhet a politikai indíttatású szelekcióhoz.
A kiválasztás szilárd alapokra helyezésére azért is szükség lett volna, mert a felsőoktatás megújításában ez csak az első lépés. A valóban lényeges kérdések csak azután jönnek: hogyan lehet emelni a képzés színvonalát, miként lehet befolyásolni a képzési portfólió alakulását, miként lehet biztosítani a hallgatók ingyenes képzését az állami intézményekben, mi lesz a sorsa az állami körből kikerülő egyetemeknek és főiskoláknak, miként fognak együttműködni az állami és a magán felsőoktatási intézmények, stb. Ezen kérdések megválaszolásához egy alapvetően más finanszírozási rendszerre lenne szükség, mint amely ma érvényesül. A szakmai vitáknak e körül kellene kicsúcsosodniuk, és nem a kiválasztás elvei körül.
Félő azonban, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. Úgy tűnik, a szaktárca látványos kapitulációja alku terepévé teszi az állami körben maradást, a felsőoktatás reformja pedig arról fog szólni, hogy ki maradhat az állam védőszárnyai alatt. Pedig a versenyképességről, a tehetséggondozásról és a magas színvonalú humántőke kialakításáról kellene szólnia.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.