Az Orbán-kormány és az egészségügy - Sokkoló felismerés

A megoldandó feladvány egyszerre bonyolult és egyszerű. Az egészségügynek rövid időn belül pluszforrásokra kell szert tennie, különben nem marad használható orvos és nővér az ágazatban a gyógyításhoz. A kormánnyal jelenleg nem lehet érdemben tárgyalni a forrásokról, mivel így is pengeélen táncol az ország. Érkezhetne még többletforrás a magánszférából, de az átlagpolgár pénztárcája apad, míg a módosabbak – francia és amerikai mintára – a szolidaritási adó bevezetéséről vitatkoznak. A lassuló gazdasági növekedés és a csökkenő adóbevételek következtében egyre nő a költségvetési hiány, ez pedig minden látható tartalékot kormányzati szinten felemészt. Nem járunk jobban akkor sem, ha a gyógyszerek tb-támogatásának átalakításával számolunk; e téren komolyabb forráslehetőség mutatkozott volna az ágazat számára, a kormány pénz-ügyérei azonban ebben is „fürgébbnek” bizonyultak minden szereplőnél.

Nincs más esély, mint az egészségügyi ágazat maradék belső tartalékai felé fordulni, és szisztematikus munkával mozgósítani azokat. Mindnyájan, akik az ellátórendszer működését közelről nézzük, tudjuk, hogy a rendelkezésre álló erőforrások felhasználásában bőven jelen van a pazarlás, annak ellenére, hogy a kórházigazgatók ezerszer megnéznek minden számlát, minden egyes tételt azért, hogy érdemben csökkentsék a kiadásokat. A megtakarításokat éppen ezért nem is az egyes szolgáltatók szintjén kell keresni, hanem a rendszer átszervezésében, a működés, működtetés mechanizmusainak átalakításában, a szereplők érdekeltségének és egymáshoz való viszonyainak megváltoztatásában. E nélkül tartós változást nem lehet elérni.

A Semmelweis-tervet tekinthetjük kiindulási alapnak a változtatási irányok kijelölésében, de ma már bizonyosra vehető, hogy a szolgáltatói hálózat átalakítását csak funkcióváltással és összevonásokkal, érdemi kórházbezárás nélkül nem lehet megúszni. Az eredeti tervekhez képest nagyobbat és főként gyorsabban kell lépni. Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni a kórházon kívüli ellátórendszer ezzel egyidejű fejlesztéséről sem – az eredeti elképzelésekhez képest itt is erőteljesebb beavatkozásokra van szükség. Ma már látszik, hogy hetven-nyolcvan kórház is elegendő lenne a fekvőbeteg-ellátási feladatok elvégzésére, amennyiben a háziorvosi rendszer el tudná látni mindazokat a funkciókat, amelyeket elvárunk „tőle” – azaz az eddiginél nagyobb mértékben nyújtana úgynevezett befejezett ellátást, valamint ha az egynapos beavatkozások gyakorisága a tervezett időpontban elvégezhető, nem sürgős műtétek során elérné legalább a 60 százalékot.

Az orvosok, nővérek itthon tartásához rövid időn belül minimálisan 40 milliárd forintot (adók és járulékok nélkül, nettóban) kell mozgósítani. Ekkora összegből megemelhetnénk a fizetéseket a kórházi szektorban – a nővérek és az orvosok körében egyaránt 25 százalékkal –, de a háziorvosi praxisbevételekben is érdemi javulást érhetnénk el (20 százalékkal növelhetnénk). A járóbeteg-szakellátásban a (részben bezárt) kórházaktól átcsoportosított teljesítményvolumen-korlát érdemi bővülése biztosíthatná a szakrendelők bevételnövekedését. Elméletileg a népegészségügyi termékadóból éves szinten húszmilliárd forint többletforrással lehet kalkulálni, az összeg másik felét azonban a kórházi struktúra átalakításából, a kórházi kapacitások szűkítéséből kellene előteremteni.

Amennyiben lassan lépjük meg a szükséges átalakításokat, és nem szerzünk pluszforrást a rendszer fenntartásához, el kell felejtenünk azt az álmot, hogy valaha elfogadható színvonalú rendszert működtessünk, európai szintű hozzáféréssel.