Ki nyeri a versenyfutást az európai gázért?

Ha pár évvel ezelőtt néztünk Európa térképére, nagyítóval kereshettük volna azokat a beruházásokat, melyek a palagázra irányultak. Egyedül hazánkban találtunk volna komolyabb aktivitást, egy-egy árválkodó osztrák vagy román pilot projekt mellett. Mára a térkép zsúfolásig telt, alig fér rá egy-egy országra a befektetők listája. Egyértelműen Lengyelország a favorit, ahol tucatnál is több szereplő van jelen, köztük olyan óriások, mint a ConocoPhillips, a tavaly még nálunk is aktív ExxonMobil vagy a Chevron. De a Shell sem maradt le, Ukrajnában, Svédországban és Romániában folytat párhuzamosan kutatásokat, ezek mellett független fejlesztések indultak Németországban és Ausztriában is. Hazánkban pedig a szerb olajtársaság, a NIS (Naftna Industrija Srbije) ébresztette fel Csipkerózsika-álmából a makói projektet, három kút lefúrását vállalva 2012 végéig, együttműködésben a koncessziót birtokló Falconnal.

Amint látható, „alakul a molekula”, amire még rátesz egy lapáttal, hogy bizony nem „mocorog az atom” (Geszti Péter után szabadon). Ugyanis a márciusi, fukusimai atomkatasztrófa után Németország lemondott a nukleáris energiáról, amelyet hosszú távon megújulókkal fog kiváltani, ám a köztes 10-15 évre egyedül a földgáz marad mint alacsony emissziójú fosszilis tüzelőanyag, amely az olaj- és a megújulókorszakok közti híd szerepét töltheti be Európa legnagyobb gazdaságában.

De még mielőtt előre innánk a medve bőrére, érdemes számba venni az akadályokat, amelyek hátráltathatják a nem hagyományos gázt a trónhoz vezető úton. Az első és legfontosabb az időtényező. Ugyanis az évtized vége előtt nem várható az európai shale gáz számottevő felfutása, ami egyébként elsőre nem is tűnik oly távolinak, főleg energetikai időszámítás szerint. Ám addigra várhatóan elkészülnek a déli folyosó gázvezetékprojektjei, sorrendben a Déli Áramlat, a Nabucco és az AGRI, melyek közül az első kettő önmagában is komoly konkurenciát jelenthet a shale gáz számára, mivel könnyen túlkínálatot eredményezhetnek az európai gázpiacon, ezzel gazdaságtalanná téve a nem konvencionális kitermelést. Viszont ez fordítva is igaz: ha valamelyik vezeték nem készül el időben, úgy könnyen okafogyottá is válhat, mivel addig a shale gáz átveheti a szerepét, mint decentralizált és a felvevőpiachoz közeli forrás.

Világos, hogy – a már bejáratott orosz exportvezetékek konkurenciáján túl – a nem konvencionális gázba invesztáló európai befektetőknek érdemes odafigyelni a Kaszpi-tenger térségére is. Az oroszoknak pedig főhet a fejük: becslések szerint az eddigi, mintegy 30 százalékos európai gázpiaci részesedésük 2040-re akár több mint a felével, 13 százalékra olvadhat. S bár ez az időpont még távolinak tűnhet, egy óriásmező, mint a Jamal kitermelése több évtizedes projekt, melyből Oroszország 2030-ra már évi 300-350 milliárd köbmétert szeretne kitermelni, jelentős részét pedig Európába juttatni, ami így akadályokba ütközhet. Az oroszokéhoz hasonló helyzetben találhatják magukat a Kaszpi-tengeri kitermelő országok is, ha nem veszik kellően komolyan a még csak kibontakozó európai shale gázban rejlő potenciált.

Mielőtt azonban zsebkendőért kapkodnánk, hogy könnyeinket szárítsuk, érdemes leszögezni: ha Oroszország és az egész közép-keleti térség egyetlen gázmolekulát sem tud majd eladni Európának (amire minimális az esély), akkor is akad majd vevő a földgázukra, például Kína vagy India. Azzal a különbséggel, hogy arrafelé nem szeretnek annyit fizetni a kék aranyért, mint mifelénk: Kína nemrégiben már hajlandó volt ezer köbméterenként 150 dollárt fizetni a türkmén gázért az Európában megszokott 300-400 dollárral szemben. Bár ez arányaiban változhat a jövőben, de kevéssé valószínű, hogy a mi javunkra. Emellett az infrastruktúra sincs megfelelő módon kiépítve Oroszország felől, nem is beszélve a hatalmas távolságokról.

Akadnak még további nehezítő körülmények is a nem hagyományos gáz számára, mégpedig „házon belül”. Nevezetesen Brüsszel az, ahol mostanában egyre gyanakvóbban tekintenek a jövőbeni kitermelésre, főként környezetvédelmi aggályok miatt. Franciaországban már be is tiltották a rétegstimulálás műveletét, vélhetően egy amerikai dokumentumfilmben elmondottakra alapozva. Eddig ugyanis egyetlen hatástanulmány sem született arra nézve, hogy a négy-öt kilométer mélyen végzett stimulálás (ez az anyakőzet hidraulikus repesztését jelenti) mennyiben veszélyezteti az egyébként maximum 2-2,5 kilométerig lenyúló ivóvízbázist. Hogy érthetőbb legyen: ha a franciák konzekvensek lennének, abban az esetben az összes hagyományos olaj- és gázkutat (és fúrási műveletet) is be kellene zárniuk, ugyanis a vízbázist érintő vertikális fúrások több mint száz éve folynak (amióta van olajkitermelés), bármilyen komolyabb (a technológiából és nem a szabályok be nem tartásából származó) gond nélkül. Ráadásul az európai szabályozás sokszorta szigorúbb az amerikainál, melyet ha követnek a kitermelő cégek, minimálisra csökkenthető a környezeti károkozás esélye.

Mindezen nehézségek ellenére mégis úgy tűnik, a nem hagyományos gáz kitermelése továbbra is az egyik legkedveltebb befektetési célpont az energetikában, főként azért, mert Európának egyre több gázra lesz szüksége a következő évtizedekben. Mindemellett a shale gáz illeszkedik az európai energetikai direktívákban rendre nagy prioritást élvező forrásdiverzifikáció kritériumrendszerébe is. Magyarország pedig az egyik úttörője ennek a folyamatnak, ez talán egy csipetnyi jó hírrel szolgálhat a devizapánik közepette.