Peking el akarja kerülni az USA tarháld a szomszédodat-politikáját

Ameddig az amerikai kormány nem lesz fizetésképtelen, addig minimális lesz a veszteség, amely a szóban forgó leminősítésből Kínára fog hárulni. A dollár ugyan gyengül majd, ami a kínai központi bank mérlegében veszteségként fog megjelenni, ezzel egyidejűleg azonban a kínai fogyasztók és vállalatok olcsóbban jutnak az amerikai javakhoz. Ha az USA-ban az árak – mint jelenleg is – stabilak, akkor az amerikai javak megvásárlása során jelentkező nyereség nagyjából kiegyenlíti a kínai jegybank mérlegében jelentkező veszteséget.

A besorolás leszállítása egyúttal arra kényszerítheti az amerikai pénzügyminisztériumot, hogy emelje a kamatokat az újonnan kibocsátandó államkötvényekre, ez előnyös lenne Kína számára. Az S&P leminősítése azonban mindenképpen rossz döntés volt, amelyet ráadásul rossz időpontban is hoztak. Ha az amerikai adósság tényleg kevésbé megbízhatóvá vált, akkor ez még inkább érvényes volt augusztus 2-át megelőzően, amikor a kongresszus és a kormányzat vitában állt a szövetségi államadósság felső határának a megemeléséről. Az államadósság plafonjáról szóló egyezség megkötése az egész világot azzal a reménnyel töltötte el, hogy az amerikai gazdaság kiszámíthatóbb növekedési pályára áll. Ezt a reményt a leminősítés aláásta. Egyesek máris kétszeres visszaeséssel járó – W alakú – recessziót jósolnak, ha pedig ez bekövetkezik, akkor az amerikai csőd kockázata jóval nagyobb, mint amilyennek ma látszik.

Az új félelmek miatt vészharangokat kongatnak Pekingben. Az aktuális ajánlás szerint a dollártól távolodva kell diverzifikálni a tartalékokat. Ez azonban nem könnyű feladat, különösen nem rövid távon. Ha a központi bank elkezdené a nem dollárban jegyzett eszközök nagy összegű vásárlását, akkor jelentős tételekben kellene a zöldhasút más valutára átváltani, ami felhajtaná ez utóbbi árfolyamát és növelné a kínai jegybank veszteségeit.

Kínai politikusok körében az utóbbi időben arról is vita folyik, hogy engedni kell a jüan dollárral szembeni felértékelődését. A hivatalos valutatartalékok nagy része ugyanis azért halmozódott fel, mert a jegybank vissza akarta fogni, illetve ésszerű sávban akarta tartani valutája árfolyamának erősödését. Ha gyorsabb felértékelődést engedélyezett volna, akkor nem lett volna szükség arra, hogy nagy tételekben vásároljon külföldi fizetőeszközt. A jüan felértékelődésének a hatásossága azonban attól függ, hogy csökken-e a nettó tőkebevitel és a folyó mérleg többlete. Nemzetközi tapasztalatok szerint rövid távon nő a tőkebevitel akkor, ha erősödik a valuta. Emellett számos empirikus tanulmány kimutatta, hogy a valuta fokozatos felértékelődése csak korlátozott hatással van a folyó mérleg helyzetére.

Ha a felértékelődés nem csökkenti a folyó mérlegtöbbletet és a tőkebeáramlást, akkor a jüan árfolyamára pótlólagos felhajtóerő hat majd. Ezért vannak sokan, akik egyszeri felértékelést ajánlanak, amely elégséges ahhoz, hogy elejét vegye további felértékelésre irányuló spekulációnak és további „forró tőkék” beáramlásának. Egy hasonló felértékelés természetesen visszafogná a kivitelt és bátorítaná az importot, csökkentve az ország krónikussá váló folyó mérleg-többletét.

Ilyen lépés mindazonáltal felérne egy gazdasági öngyilkossággal Kína számára. A 2001 és 2008 közötti időszakban elért átfogó gazdasági bővülés több mint 40 százaléka adódott a kivitel növekedéséből. Ha például az export egyáltalán nem bővülne, akkor az éves GDP-növekedési ráta 4 százalékponttal lenne alacsonyabb. Egy pekingi kutatóintézet tanulmánya emellett kimutatta, hogy a jüan dollárral szembeni 20 százalékos erősödése a foglalkoztatás 3 százalékos csökkenését okozná, ami húszmillió munkahelyet jelent.

A fentiekből adódóan nincs rövid távon ható gyógymód Kína 3200 milliárd dolláros problémájára. A kormánynak ezért hosszú távú intézkedésekre kell hagyatkoznia ennek tompítására, például a jüan nemzetközi szerepének erősítésére. Ha például Peking kiterjedtebb módon használná a valutáját a nemzetközi kereskedelmi elszámolásokban, akkor elkerülhetné a „tarháld a szomszédodat” mintájú politika alkalmazásának kényszerét, amellyel például Amerika operál, amikor a dollár gyengítésével lép fel kereskedelmi riválisaival szemben.

Ha azonban Kína nem tudja csökkenteni a kereskedelmi többletét, és nem tudja megakadályozni a tőkebevitelt, akkor a mostani, 3200 milliárd dolláros problémája 20 000 milliárdossá duzzad. Emiatt nincs más út Peking számára, mint a belföldi szerkezeti kiigazítás. Kínának növelnie kell a GDP-n belül a belföldi fogyasztás arányát, ezt egyébként felvették a kormány tizenkettedik ötéves tervének a céljai közé. Szerencsétlen körülmény ugyanakkor, hogy az infláció magas szintje miatt egyes szerkezeti reformokat el kellett halasztani, mert a kormánynak elsődleges céllá kellett tennie a hitelexpanzió megfékezését. A beruházások erőltetett lassítása ugyanakkor önmagában is növeli a kínai nettó megtakarításokat, azaz a folyó mérleg többletét, és mérsékli a belföldi fogyasztást.

A jüan reálfelértékelődése elkerülhetetlen folyamat, amikor a kínai életszínvonal felzárkózik az amerikai szinthez. Ha a pekingi kormány mégis stabilan akarná tartani a valutája árfolyamát, akkor az inflációt nem tudná megfékezni. A kínai jegybanknak a jüan célzott reálfelértékelődését kellene követnie, semmint célzott inflációkövetést valamilyen stabil jüanárfolyam mellett. Ezt követően pedig a kormánynak kell fokozott figyelmet szentelnie a szerkezeti kiigazításokra – ez az egyetlen hatásos kúrának látszik az ország 3200 milliárd dolláros fejfájására.